A Kölyök – 21. fejezet

  Halálfélelme volt, sokkos állapotba került. Skyler reszketve feküdt magzatpózban a sötét járat közepén. Csak az orra előtt lévő köves talajt látta, azt a bő egy métert, amit a sisak lámpája bevilágított. A tudata mélyén tisztában volt vele, hogy sikerült kijutnia, azonban a rengeteg felgyülemlett stressz megbénította, csak szuszogni és dideregni tudott, mint egy, a végét járó űzött vad.

  Ám lassacskán megnyugodott. Maga sem tudta, hogy a feladat sikeres teljesítésének lappangó öröme vagy az az áldott, hathatós csend tette-e, de a lélegzetvétele normalizálódott. Ki-be, ki-be, egyre lassabban, míg pár perc elteltével teljesen szabályossá nem vált. A feltápászkodás azonban fel sem merült benne, teljesen jól érezte magát ott a földön. Az addig őt sürgető Louise is elhallgatott, történtek pedig kiverték a fejéből az űrhajó gondolatát, mely négy kilométernyire várt rá, ugyebár.

  A gomb megnyomása után, – mint ahogy az várható volt – szó szerint kirepült a kapun. A nyomáskiegyenlítés révén a bázis egy részének levegője kiszökött, egészen a szobától, ahonnan elindult, a furcsa járműveknek helyet adó csarnokig. A kinti, marsi nyomás mindössze egy százaléka volt a benti, mesterségesen fenntartott Földinek, így minden ilyen esemény egy lufi durranásának felel meg. Nagy szerencséjére egészében röppent ki a lassan nyíló kapun, nem pedig nekiütközött annak. Csak a bal lábát ütötte meg kissé, amit akkor még nem is érzékelt, de akár teljes erőből neki is vághatta volna a huzat a falnak, amibe nyomban szörnyethalt volna. Ahogy az is szerencsés véletlennek köszönhető, hogy nem ütközött az egyik odakint álló gépnek sem, illetve nem sértette fel a ruháját a több apró kirepülő tárgy. Szimplán, fejjel előre ért földet, mintha csak egy vízicsúszdán suhant volna végig. Persze mindezekbe bele sem gondolt, csak feküdt ott és várta a semmit.

  Valami azonban felrázta; a csendet megtörték. Lihegést hallott, valaki hevesen vette a levegőt, ez pedig egyből a megragadta a figyelmét, olyannyira, hogy fel is könyökölt.

  Alig akart hinni a szemének; egy alak sietett el előtte. Fehér űrruhája szinte virított a vaksötét alagútban. Az ő sisakjában is lámpa égett, melynek fénye teljesen elveszett az ürességben.

  Skyler a saját sisakjának hangszórójából hallotta az idegen mikrofonja által vett és sugárzott hangot. Ugyanolyan űrruhájuk volt, ezért kapcsolódott automatikusan a kommunikációs rendszerük. Ezt Skyler nem igazán fogta fel, csak ösztönösen megszólította.

 – Hé! – szólt rá az idegenre, aki azonnyomban megtorpant.

  Kisvártatva megfordult és dermedten nézte a földön könyöklő nőt. Egyikük sem szólt, végül pár másodperc elteltével Skyler erőt vett magán és felállt. Erre az idegen hátrálni kezdett, szuszogása gyorsabb és idegesebb lett. Mintha valamit mormogott is volna, 'francba'.

 – Állj meg! – szólt hozzá ismét a nő. – Ki vagy?
 – Ó, nahát, Skyler! Épp téged kerestelek... – Fiatal, remegő hang volt.
 – Miről beszélsz? – förmedt rá. – Halljam, ki vagy!
 – A nevem K. D. Nem akarok bajt... – Egy pillanatra megadóan feltette a kezeit. Skyler közeledni kezdett felé.
 – K. D.? Az mit jelent?
 – Ez a monogramom. Kason Devin, két keresztnév... De jobb szeretem a K.D-t.
 – Hogy kerülsz ide? – Skyler gyanakvó és mogorva volt vele.
 – Én... – sóhajtott kelletlenül. – Épp a keresésedre indultam, segíteni akarok...
 – Na állj! A bázis le lett zárva, hogy jutottál ki?
 – Utánad jöttem. Nem akarok balhét, csak segíteni...
 – Két percet kapsz, hogy töviről hegyire elmond, ki a fasz vagy, mit csinálsz itt és mit akarsz tőlem! Megértetted?
 – Oké, oké! Csak nyugalom... – Közel érve látta, hogy egy pufók arcú fiúval van dolga, ázsiai vonásokkal. Sápadt arc, karikás szemek, az arcába lógó, fekete haj.
  – Beszélj! – utasította határozottan Skyler.
 – Rendben...  Engem is fogva tartottak itt, mint téged. Viszont így, hogy megszöktél én is egérutat nyertem. Úgyhogy köszönöm!
 – Honnan tudtál a szökésemről?
 – Louise mondta el.
 – Hazudsz! Azt mondta én vagyok az egyetlen túlélő, és hogy a bázis lezárul és leáll, amint kinyitom az ajtót!
 – Figyelj, ez nem ilyen egyszerű... – mentegetőzött K. D.
 – Louise! Louise, hallasz? – szólongatta Skyler. – Louise! Tisztáznunk kell valamit!
 – Nem fog válaszolni – közölte vele K. D.
 – Mi? Miért nem?
 – Mert nem létezik...
 – Hogy mi van!? – torkollta le.
 – Louise egy I.A., amit én fejlesztettem ki. Nem volt igaz, amit mondott... – vallott színt K.D.

  Feszült csend, Skyler gyilkos tekintettel bámulta a fiút. Valami már a legelejétől fogva bűzlött neki az egész sztoriban, de a kilátástalan helyzetre való tekintettel, akkor nem tudott mást tenni, mint amit az a hologram tyúk mondott neki.

  A kellemetlen farkasszemnézést követően Skyler a mellettük álló géphez lépett, majd egy kézi fémcsákánnyal tért vissza.

 – Akkor tehát így állunk... – szegezte rá az eszközt.
 – Hé, hé, hé! Erre semmi szükség!
 – A pofádat befogod! Ne mentegetőzz itt nekem!
 – Rendben, csak nyugi!
 – Szóval, még egyszer és utoljára... Elmondod, hogy mi a fasz folyik itt, de úgy, hogyha hazudni mersz nekem, amit megérzek, beleállítom ezt itt a fejedbe! Megértetted, te kis szarházi?
 – Igen-igen! – nyögte ki a rémült fiú egy hosszú pillanat múltán.
 – Tehát, halljam!

 Skyler végig lassan és halkan beszélt, ami még félelmetesebbé tette a jelenetet, de igazság szerint ennek oka főként a végletes kimerültség volt. 

 – Szóval... Ez mind a tervem része. Hogy kijuthassunk innen... Én vittelek a raktárba, én mondattam el Louise-szal a sztorit neked. A kódot is én törtem fel és a kártyát is én szereztem meg... Nem volt kis meló.
 – Miért? – szegezte hozzá a tömör kérdést.
 – Mit miért?
 – Miért rángattál ebbe bele engem?
 – Tessék...? Komolyan, kijutottál arról a leprateleptől és kérdőre vonsz érte?
 – Valamiért kellettem neked ehhez az egészhez, nem? – lengette meg a csákányt.
 – Igen... – vallotta be K. D. – Amióta itt vagyok csak a kiutat keresem, megnéztem minden létező lehetőséget, de csak ezt az egyet találtam. Ez az út viszont, mint láthattad elég kockázatos volt, mert csak és kizárólag kézileg lehetett ezt a kurva kaput kinyitni. Nem is értettem, miért...
 – Magyarán elvégeztetted velem a piszkos munkát, hogy én dögöljek bele a robbanásba, te meg csak szépen kisétálj.
 – Ez így kimondva elég rosszul hangzik, de... Lényegében igen. – Ismét feszült csend. – Figyelj, nem volt más lehetőségem, érted? És hát te is egyben vagy! – Mutatott rajta végig.
 – Ja, arra számítottál, hogy darabokban fogok itt heverni, mi? – vigyorgott gúnyosan a nő.
 – Nem ezt mondtam... Én örülök neki, hogy túlélted!
 – Oké. Akkor, most jöjjön az, hogy te ki is vagy. Hogy kerültél ide?
 – Épp úton voltam, amikor elraboltak.
 – Honnan jöttél, melyik bázisról?
 – Az Elysium Gammáról.
 – Szóval a Gammáról... Regionális logisztikai központ.
 – Igen, onnan.
 – Mit csináltál ott?
 – IT-s vagyok. – Vigyorgott zavarodottan.
 – Na és hová tartasz?
 – A New Midlands-re.
 – Mi dolgod ott?
 – Haza akarok menni, lejárt a kiküldetésem.
 – Oké... Mondjuk, hogy hiszek neked. Hogyan akarsz eljutni a Midlands-re?
 – Az alagút kijáratától nem messze áll a rover, amivel utaztam.
 – Rover? Egy sima roverrel tartottál a másik féltekére?
 – Nem mondanám sima rovernek, inkább amolyan... Hogy is mondják...
 – Kikkel utaztál együtt?
 – Más kollégákkal, akiknek szintén lejárt a szerződésük.
 – És ők hol vannak?
 – Nem tudom! Nagy volt a káosz, amikor megtámadtak minket.

  Skyler nem hitte el egy szavát sem annak a fura kölyöknek, de az tény, hogyha nem lenne hová, nem sietne ennyire az alagút vége felé. Amennyire tudta, rendezte zavarodott gondolatait és arra jutott, hogy nem igazán van más lehetősége, mint eljutni ahhoz az állítólagos roverhez. Az űrruha üzemideje véges, a Midlands valóban egy reális lehetőség volt, mint a legnagyobb forgalmú űrkikötő. Őt magát is oda küldték ugyebár az ominózus munkahelyi malőr miatt, az azután következett lavinaszerű eseménylácolatot követően viszont nem hitte volna, hogy tényleg eljuthat oda. Ha valahonnan, a New Midlands-ről el lehet hagyni valahogy ezt az átkozott bolygót. Őrült egy terv, de más út nincs, csak előre.

 – Rendben. Akkor induljunk! – szólította fel K. D.-t.
 – Mármint... Hogy?
 – Megyünk a roverhez. Szerencséd van, én is épp a New Midlans-re tartok, szóval lesz társaságod.
 – Oké... Remek! Így nem lesz olyan unalmas az út. Akkor... menjünk! – hebegte.

 Elindultak, a feszengő fiú elöl, Sklyer mögötte, kezében a motiváló kézicsákánnyal. Körülöttük az éjsötét alagút, mindkettőjük sisakjában K. D. ideges szuszogása harsogott.

  Kellemetlen csend. Ez Skylernek alapvetően kifejezetten szimpatikus lett volna, azonban a fiú iránti bizalmatlanság nem hagyta nyugodni és folytatta a faggatózást.

 – Tehát, K. D., aki IT-s volt az Elysium Gammán. Mennyi ideig is tartottak itt?
 – Nem tudom pontosan, szerintem 4-5 hét volt.
 – Az egészen sok idő. Hogy bírtad ki?
 – Anélkül, hogy megegyenek?
 – Szóval tudtál róla...
 – Elég hamar egyértelművé vált. A válasz pedig úgy, hogy hasznossá tettem magam. Felajánlottam a szolgálataimat, amit Grace el is fogadott. Ez pedig segített a szabadulásban.
 – Grace? Az idegesítő oprendszer?
 – Igen. Tudod, ez a hely, olyan mint egy börtön... – kezdett magyarázatba K. D., remélve, hogy sikerül a nő gyanakvását csitítani. – Meg volt a maga hierarchiája, meg kellett találnom a legnagyobb kutyát és a bizalmába férkőznöm.
 – Mi van? Grace csak egy számítógépes program. A Géniusz volt a főnök!
 – Egyáltalán nem... Grace csak ezt akarta elhitetni, még a Géniusszal is. Az a  pali csak egy ketyós végrehajtó volt. Ennek az egész beteg műsornak Grace állt a színfalai mögött.
 – Ezt fejtsd ki bővebben!
 – Grace nem egy sima oprendszer, hanem egy magasan fejlett, önálló mesterséges intelligencia. Ezt már a legelején láttam, azonban azt is, hogy befejezetlen. Ezért is sikerült hozzáférnem... Egy kísérleti projekt volt, amit itt hagytak a bázis lezárásával.
 – Te tudod, mi történt ezzel a bázissal?
 – Részben. Egész egyszerűen nem rögzítették sehol, hogy miért, viszont bő egy éve fogták magukat és eltűntek. Papíron. A valóságban viszont csak lezárták a helyet, az ott tartózkodókkal együtt. A legtöbb forrásfájlt szimplán törölték, szóval tuti, hogy valami mocskos biznisz folyt itt. Azt sikerült kiderítenem, hogy a geológiai kutatás álca volt. Valójában fegyvereket teszteltek itt.
 – Fegyvereket...? Az tilos a Földön kívül.
 – Nem teljesen; támadó fegyverek birtoklása és használata tilos, de védelmi célúeszközök mindenhol vannak. Azokból pedig nem nagy cucc rendes fegyvereket csinálni. Azokat láthattad a csarnokban, ahonnan az alagút nyílt. Ez egy tesztelő terep volt. Sajnos azok a gépek viszont használhatatlanok.

  Skyler nem szólt semmit, azonban mikor a bázis hirtelen felhagyását hallotta, egyből felismerte a Palladisszal és Tartarusszal való párhuzamot. Sejtése is volt a valós indokról; a rejtélyes vírus felbukkanása. De ezt nem kötötte K. D. orrára, továbbra sem bízott benne, habár a bázisról megosztott ismeretei valósnak tűntek.

 – Grace pedig szépen átvette az uralmat, ő kezdett irányítani. – folytatta K. D. – Mivel a legfőbb prioritása az állomás működésének fenntartása volt, azzal gazdálkodott, amivel tudott. Az élelmiszerkészlet kimerülése után, a személyzettel.
 – És mitől lettek ilyen... Furák?
 – Azt pontosan nem tudom. Gondolom a körülmények miatt. Tényleg egy börtön lett az a hely, farkas törvényekkel. Eszel, vagy megesznek. Szó szerint... Elég morbid.
 – Tehát Grace ezeket megosztotta veled...
 – Nem teljesen. Először engem is fel akart szolgálni vacsorára, viszont amint megtudta, hogy mivel foglalkozom, megkímélt. Cserébe strukturális parancsokat kellett írnom neki, amitől fejlődhetett.
 – De így rátaláltál a titkaira is.
 – Pontosan. És szép csendben meg tudtam szervezni a szökésemet is.

  Skyler már értette a borzalmas diliház mögött meghúzódó szálakat, azonban ez el is gondolkodtatta; Grace egyértelműen azért hagyta életben K.D-t, mert a hasznát vette, de azon kívül, hogy megehették volna, őneki vajon mi haszna lett volna ebben a rendszerben?

 – Majd miután kitervelted ezt az akciót, már csak feláldozható csicskára volt szükség.
 – Jaj, lendülj már túl ezen! Túlélted, kijutottál, örülj neki! Különben ugyanolyan sorsra jutottál volna, mint a másik!
 – Másik? Miről beszélsz?
 – Mások. A többiek, az őrültek.
 – Nem, nem azt mondtad! Kire gondoltál?
 – A társadra. A másik, az az agresszív...
 – Honnan veszed, hogy agresszív? – Megtorpantak. – Ki vele, miért mondtad ezt!
 – Láttam mindent a kamerán, oké? Láttam, mit tett veled.
 – Hát persze, hogy láttad... Végig is nézted, mi?
 – Nem szándékosan néztem azt. Csak ki akartam deríteni, kik az újak, de eleget láttam. És elítélem, oké? Kiszámíthatatlan, ezért sem jöhetett szóba. Te maradtál az egyetlen használható. Ennyi.
– Akkor még életben van – állapította meg Skyler.
– Legutóbbi tudomásom szerint, igen.
– Odabent maradt... – Vegyes érzések csaptak össze a nőben Creed-et illetően. Történt, ami történt, de azért ezt a sorsot talán ő sem érdemelte meg.
 – Szerintem örülhetsz, hogy nem az ő helyében vagy!
 – Meg fog halni...
 – Igen. Akárcsak a többi.
 – Még a nevét sem tudtam... – érthetetlen bűntudat kerítette hatalmába, valamiért úgy érezte, segítenie kellett volna.
 – Ray... Ha ettől jobban érzed magad. – adta meg a választ K.D. – De ne sajnáld, egy rohadék volt! Akárcsak Monroe.
 – Monroe? – ocsúdott fel a nő.
 – Igen. Ő is veletek jött, nem?
 – Na és azt honnan veszed, hogy egy rohadék volt?
 – Most komolyan az útitársaid személyiségét akarod elemezni? Inkább haladjunk! – próbált meg hárítani.

  K. D. sarkon fordult és menetelt tovább. Úgy látta, inkább jobb, ha hallgat. A társalgás sosem volt az erőssége, főleg nem kényszerszituációban. Rá kellett jönnie, hogy a szerencsétlen próbálkozás, hogy megpuhítsa a fegyverrel bíró Skylert, kudarcba fulladt, és ha tovább beszél csak ront a helyzeten.

 – Tudom már ki vagy! – jelentette ki ridegen a nő. K. D. ismét megállt.
 – Tessék?
 – Nem az Elysium Gammáról jöttél. Hanem a Tartarusról.
 – Hogy mi? Nem tudom miről...
 – Te vagy az, aki vészjelzést küldte, amiről Monroe beszélt! Egy szökött fegyenc vagy!

  Csend, K.D. feszült arccal bámult rá, majd kisvártatva megszólalt:

 – Oké, lebuktam... Szép munka, Sherlock! – gúnyos képet vágott és tapsolt kettőt. – Remélem, most elégedett vagy és mehetünk tovább, mivel fogytán az időnk!
 – Megint hazudtál! Világosan megmondtam, hogy ne merj hazudni!
 – Jaj, rendőr néni... Most mi lesz? Eldádázol, vagy a fejembe állítod a csákányt? Attól jobb lesz neked, hm?
 – Legszívesebben azt tenném!
 – Ó, igen? Úgy nehezen találod meg és indítod el a roverem! Szóval... Talán jobb is, ha leteszed, mert bizony te vagy kiszolgáltatva nekem!

  Nincs válasz. K.D-nek igaza volt, de Skyler biztosítékként érezte a fegyvert, nem akart tőle megválni.

 – Neked beszélek! Tedd le azt a szart, vagy nem megyünk sehova!

  Beadta a derekát. A csákány ott maradt, ők pedig tovább indultak, ezúttal egymás mellett. Mindkettő gyanakvó oldalra pillantásokkal méregette a másikat. Skyler egyre gyengébbnek érezte magát, lépésről lépésre komolyabban aggasztotta, hogy összeesik. Viszont ha ez megtörténik, akkor vége a történetnek.

  – Miért csuktak le? – tette fel a nő a kérdést rövid idő múltán.
 – Hekkertámadás miatt.
 – Ezért küldtek a Marsra?
 – Az egész emberiség ellen elkövetett terrortámadás volt a vád szebbik neve.
 – Az már komolyabban hangzik.
 – Ja. Bár én tényleg csak hekkerkedtem, szóval kicsit túlzó büntetésnek tartottam.
 – Miért csináltad? – Skyler úgy látta, ha kérdezősködik, kisebb az esélye, hogy rosszul lesz, K.D. pedig, mivel nem nagyon maradtak már titkai, nem volt rest válaszolni.
 – Miért, miért... Pénzért. Mindenki azért csinálja. Hogy kitörjek a nyomorból.
 – És konkrétan mit tettél?
 – Bankrendszereket törtünk fel, egyszerű kreditlopás, csak nagyban.
 – Ennyi?
 – Egy nap figyelmetlenségből rossz adatbázist törtem fel... A rekultivációs alapét, amit eléggé zokonvett az NH. Lebuktunk, az egész bandát főbelőtték miattam. Mivel akkor még nem voltam nagykorú, én "csak" életfogytiglanit kaptam... Idefent, a kedves erőszaktevők és gyilkosok közt. Képzelheted, milyen kellemes volt.
 – Monroe tényleg egy rohadék volt? – Egyre lassabban tudott már csak lépkedni.
 – Az egyik legnagyobb akit ismertem. Egy beteg állat, a rács másik oldalán lett volna a helye... De mit vársz, a börtönőrök mind pszichopaták. Ki más végezne ilyen melót? Ráadásul egy dezertőr zsoldos volt, a legrosszabb fajta...
 – Ki volt Agneta? – Látszott a fény az alagút végén. Egyre nagyobb és nagyobb lett.
 – Milyen tájékozott vagy... Ő volt az egyik csicskája, vagy ribanca. Nem tudom pontosan. Rab volt, az E-blokkban a nagykutya. Monroe-nak mindenhol voltak emberei, egy rohadt korrupt maffiát tartottak fent, a rabokkal együtt.
 – Miattad jöttünk ide... – sóhajtotta erőtlenül Skyler.
 – Hogy?
 – Azért hozott minket Monroe a Vulcanusra, mert biztonságosnak gondolta. Tudta, hogy itt bujkálsz.
 – Hát ez jó! – nevetett fel keserűen. – Bujkálok... Miután kínkeservesen megszöktem a sittről, elraboltak ezek az elmebetegek, hogy megegyenek! Azt se tudtam, hogy létezik ez a szarfészek.
 – A sors fintora... – Közben közeledtek az alagút végéhez.

  Az út vége volt a legrögösebb, végig emelkedett, de járat szájánál viszont sziklákon kellett felkaptatni, amit nagyon nehezen bírt. Remegtek a végtagjai, többször is megállt és csak pihegett. Furcsa módon K.D. viszont mindig megvárta.

  Csak egy karnyújtásnyira voltak az áhított felszíntől. Skyler, habár nyilván badarság volt, de nagy levegőt vett, mikor kiértek. Legördült egy könny az arcán. Természetes fény, tágas tér; szabadság. Abban a pillanatban nem zavarta, hogy csak az állott, mesterséges levegőt tudja beszívni, ami az űrruhában van, sem az, hogy a halott, sziklás tájon a valóságban gyilkos fagy ül, akár -60°C-kal. Lelke abban a téveszmében nyugodott, mintha egy friss, üdítő mezőre ért volna ki. Igazi delírium volt ez...

  Lassan térdre ereszkedett, mélyeket és gyengéket sóhajtott. Homályos lett a látása, felnézett, K.D. ott állt mellette és faarccal nézte.

 – Még majdnem három kilométer – jelentette ki.
 – Szerintem nem bírom tovább... Kicsit pihennem kell – lihegte a nő.
 – Rendben.

  Skyler lefeküdt, ismét csak magzatpózba gömbölyödött.

 – Miért mondtad el nekem azokat a dolgokat? – A kényes információkra gondolt, amiket K.D. megosztott vele
 – Mert tudtam, hogy nem adod tovább – mosolygott.
 – Ezt hogy érted?
 – Semmi különös... Ne is törődj vele.
 – Mondd el! – erősködött az agonizáló nő.
 – Rendben... – sóhajtotta K.D. – Meg fogsz halni, Skyler. Nagyon rossz állapotban voltál, mikor elhoztalak, ezért adtam neked egy jó adag Convictot, ami felpörget annyira, hogy végre tudd hajtani a feladatot. Azok után, amit műveltek veled, az is csoda, hogy addig az ajtóig eljutottál. Viszont... Idekint biztosan meg fogsz halni.
 – Mi? Miért?
 – Az űrruhád nem sugárzásálló. Csak B-kitettségig véd, egyedül magamnak tudtam a kinti környezethez alkalmas ruhát szerezni, szóval... A roverig amúgy sem jutnál el.

  Erőtlenül nyöszörgött. Belülről áradó gyengeség fogta el, ami lassan ellepte a tudatát, így csak az elejét kapta el K.D. utolsó mondatának:

 – Csak azért nem hagytalak le eddig, mert veled ellentétben én nem vagyok gyilkos.