Fordul a kocka – 25. fejezet

  Még nem tért teljesen magához, de érezte, hogy ramatyul van. Utoljára a Vulcanuson volt hasonló állapotban, minden mozdulattal végigjárta a gyengeség, a teste hevesen ellenkezett bárminemű inger ellen. Több kínzó kellemetlenség is gyötörte, mint szomj, vizelési inger és fejfájás... Ennek tetejében pedig még ordítoztak is körülötte, mintha nem lenne elég baja.

  Valaki bejött az ajtón, amire Skyler kinyitotta a szemét. Látása még homályos volt és forgott vele a világ, de egyből tudta, hogy az istenverte kapitány az. Az ágy végén állt, valamiféle köntösben... Nem tudta tisztán kivenni, csak azt, hogy leveti magáról, a sziluett pedig sötétkékről bőrszínűre vált.

 – Na, hogy érzed magad? – duruzsolta kellemetlen hangján.
 – Adj vizet... – nyöszörögte az áldozat.

  Fred egy pohár vízzel fordult vissza hozzá. Skyler felkönyökölt és ügyetlenkedve megpróbálta legurítani.

 – Jól kiütött... Nem gondoltam volna. Majd öblítsd ki az orrod, biztos, ami biztos – hangzott a jótanács Fredtől.

  Kért még egy pohár vizet és visszadőlt az ágyba. Fred hozzábújt és babusgatni kezdte, Skylernek viszont legkisebb gondja is nagyobb volt annál, hogy ez zavarja, így csak tűrte. Mindketten anyaszült meztelenek voltak.

 – Mi volt ez a kiabálás?
 – Reméltem, hogy nem hallod meg.
 – Szóval?
 – Még mindig nem tértek vissza...
 – Az nem hangzik jól.
 – Nem tudom, mit tökölnek eddig... Hülye pasik. Lehet kinyírták őket. Mindenesetre Calebet ráállítottam, felveszi velük a kapcsolatot. Vele kiabáltam egy sort...
 – Lehet, hogy kinyírták őket? Ezt csak így mondod?
 – Hm, kis naiv madárkám... Emlékszel a szabályainkra, ugye? Mi nem egy család vagyunk vagy valami hasonló baromság. Mindenki a túlélésért küzd, ők is és én is. Annyi a nagy különbség köztünk, hogy én rá tudtam venni őket a piszkos munka elvégzésére. Ha kudarcot vallanak, így jártak... Tudták, mivel jár ez az életmód és hogy senki sem pótolhatatlan.

  Skyler csak hallgatott. Egyrészt még túl réveteg volt, hogy ilyen filozófiai mélységekbe merüljön, másrészt sajnos ő sem volt abban a helyzetben, hogy azt válaszolja, amit valóban gondol erről. Csak megerősödött benne, hogy a Vulcanusnál éppenhogy jobb helyre került, ahol nincs maradása.

 – Amúgy, ha már itt tartunk... – folytatta kéretlen – Veled is van egy kis, elszámolni valóm, szivi!
 – Mi...?
 – Azt csiripelik a madarak, hogy valaki kicsit túl sokat szeretne tudni. Olyan dolgokat, amikhez semmi köze.
 – Nem értem... Beszélj világosan! – Dörzsölgette az arcát. Alapból utálta, mikor valaki rébuszokban beszélt, akkor meg pláne...
 – Erről van itt szó. – A kezében tartotta Skyler karperecét. – Veszélyes játékot űztél.
 – Miről beszélsz? Én...
 – Ne nézzük egymást hülyének! Azt hitted, nem jövök rá, hogy a hajómra hoztad ezt a szart?
 – Mármint a karperecre gondolsz...?
 – Ne szórakozz velem, te picsa! – Fölé hajolt, a szemei lángoltak. – Nagyon jól tudod, miről beszélek. Arról a kibaszott démonról, ami ebben a karperecben van. Lehet, hogy te túl ostoba vagy ahhoz, hogy felfogd micsoda átok ez, de én nem hagyom, hogy szart kavarjon itt.

  Erre felpattant és a szekrényhez lépett. Rátette a karperecet és egy italosüveg sarkával szétzúzta annak műszeregységét. Egyértelmű tehát, mit gondol a mesterséges intelligenciáról...

 – Azt az eredeti bázisomon kaptam – próbált mentegetőzni.
 – Hihetetlen vagy... Hazudozó kis rohadék! De fölösleges tovább játszanod, már mindent tudok. Azt, hogy ki vagy valójában, honnan jöttél...

  Döbbent csend.

 – Remélem nem voltál olyan hülye, hogy azt hidd, nem hallok és látok mindent a saját hajómon. És én is kutakodtam kicsit... Skyler Thompson. Akit bő egy hónapja a Palladis bázist ért baleset nyomán halottnak, nyilvánítottak.
 – Szemlátomást nem vagyok az.
 – Látom, sőt éreztem is – Vigyorgott kajánul. – A kis virtuális barátnőddel folytatott csevejeid viszont jobban felkeltették az érdeklődésemet. 
 – Jó, mégis mire számítottál? Louise csak segíteni akart, mivel gyakorlatilag elrabolt egy bűnbanda!
 – Hát ez nagyon vicces... Azt hiszed jobb vagy nálunk, pedig már közénk tartozol. – Visszamászott mellé az ágyba. – Egy elkallódott ribi, aki rossz társaságba keveredett és lesüllyedt... Bizony cica, most már nem a hercegnő vagy a kastélyodban. Hanem az én ribancom!

  Skyler ledermedt, összehúzta magát, miközben az a pszichopata önelégülten taperolta és csókolgatta. Szörnyen érezte magát, leginkább lelkileg. Megalázottnak és összetörtnek. Valamiért ez a fölényeskedő viselkedés jobban megérintette, mint amikor Creed megerőszakolta. A Freddel való aktusra – hálistennek – nem is emlékszett, de utána egy darab szarnak úgy érezte magát. Mélyen belülről sugárzott ez a borzasztó érzés, undor, önutálat és szégyen, amit ez a rohadék nő nagy kanállal kevert fel benne.

  Örökkévalóságnak tűntek azok a percek. Minél inkább múlt a mámorító por hatása, amit felszívott, annál kegyetlenebbül hatott a valóság. Egyre élesebben érezte a nő körmeinek karistolását a bőrén, a savanykás, taszító illatát... Aztán hirtelen átbillent a dolog rosszullétbe. Mikor már egyértelművé vált, hogy lépnie kell, különben baj lesz, felugrott és a fürdőbe rohadt. Szerencsére, Fred kabinjához tartozott egy külön kis mellékhelység. Bár az volt a hajó addig látott leglepukkantabb része, a célnak megfelelt: kidobta a taccsot.

  Miután lehúzta a vécét és kiöblítette a száját, leült a padlóra és csak meredt maga elé. Tudta, hogy az a szörnyeteg odakint van és rá vár. Tudta, hogy nem maradhat ott sokáig, de egyszerűen képtelen volt felállni és visszamenni. Legszívesebben addig ütötte volna, amíg mozog. De... Ott van az a nagy de.

  A merengésből hirtelen felkapta a fejét; dörömböltek az ajtón. Nem a fürdőfülke rozoga műanyag spalettáján, hanem a kabin masszív acél ajtaján.

  Eleinte nem érkezett válasz, majd a második dörömbölésre Fred elordította magát;

 – Mi van!?
 – Ki tudnál jönni egy kicsit? – Caleb szólt, ingerült hangon.

  Skyler hallotta Fred trappolását és az ajtó nyílását.

 – Mi az, mondtam, hogy most ne... – Csend. – Te meg mi a francot csinálsz?
 – Kussolsz! – Skyler felismerte, Jax volt az.
 – Te normális vagy? Mit akarsz azzal? – szegezte neki fennhangon a kérdést Fred.
 – Azt mondtam, kussolsz! Vegyél fel valamit és takarodsz a zárkába!
 – Ez most csak valami szar vicc...?
 – Nem baszd meg, Valentinnapi meglepetés! Azt mondtam, öltözz!
 – Ne röhögtesd ki magad... Te szarcsimbók! Te nekem nem parancsolgatsz, baszod!
 – Nem mondom még egyszer! Kilyuggatlak, ha pattogsz!
 – Hát komolyan, az eszem megáll... Ez neked honnan jött? Lázadsz? Ellenem? Aki megmentette a tyúkszaros életed?
 – Pofa be! Mindenkinek elege van a szarságaidból, te beteg picsa! Én vagyok a góré, és azt csinálod amit mondok, különben lelőlek a faszba!
 – Te vagy a góré... Az, hogy áthágod a szabályaimat és fenyegetsz, nem tesz górévá. Látom, szép új fegyvereket is szereztél. Gondolom a bázisról, ahonnan erőszak nélkül kellett volna távoznod, időben.
 – Azt tettem, amit kellett! Elvettem, amire szüksége volt a csapatomnak!
 – Ha ekkora legény vagy, miért kell az a puska? Nálam sincs semmi, úgy fair, ha nálad sincs!
 – Ne szórakozz velem, hallod?
 – Nem szórakozom! Legyen annyi tököd, hogy sajátkezűleg intézel el!
 – Hogy baszódj meg... – morgolódott Jax, majd elcsattant egy elég hangos pofon vagy ütés.
 – Na! Külön kérvényt kell benyújtani? – hergelte tovább Fred. Ezek szerint ő ütött.
 – Utoljára mondom, hogy hagyd ezt abba, és húzd a beled a zárkába! – morogta a férfi.
 – Ugyanolyan beszari vagy, mint a szukád volt!

  Ez elszakította a cérnát Jaxnél, ordítva esett neki Frednek. Gyors de annál hevesebb harc folyt köztük, kemény ütések zaja visszhangzott. Eközben Skyler csak ült ott a fürdőben és reszketve hallgatta a történéseket. Már csak ez hiányzott neki... Fred szexrabszolgájának lenni sem volt épp kellemes kilátás, de ha ez az állat kerül hatalomra, neki annyi. Ebbe igazán bele sem tudott gondolni, úgy lebénította az ajtó mögül beszűrődő erőszak hangja, hogy levegőt venni is csak erőltetve tudott.

  Folytatódott a küzdelem:

 – Ennyi telik tőled, te fasz...? – hörögte elfúló hangon Fred.
 – Ne szórakozz, elég legyen!
 – Nehogy azt hidd, hogy ezzel végeztünk! Nem adom csak úgy a hajóm!
 – Még egyszer és utoljára! Fogd magad és gyerünk a zárka!
 – Töröld le a vért a pofádról, és kényszeríts, ha tudsz!
 – Nem akartalak, megölni, de nem hagysz más választást, ha így folytatod...
 – Nem mer megütni! Mi van, már elfelejtetted milyen, mi? Igaz, Jess volt az utolsó akit elgyepáltál...

  Egy határozott ütés és nagy nagy puffanás hallatszott. Ennyiben maradt a dolog. Skyler csontok roppanását is hallani vélte. Mivel nem látta, nem lehetett benne 100%-ig biztos, de szinte elkönyvelhető volt, hogy Fred terült ki

 – Vigyétek a zárkába! – dörmögte zihálva Jax.

  Beigazolódott hát. Hallotta azt is, ahogy a földön vonszolják, majd az ajtó záródásának sziszegését. Ő odabent bő egy percnyi néma csend után ventilálni kezdett, ömlöttek a könnyei. Sírásba menően fulladozva kapkodott levegő után. Abszolút nem tudta mitévő legyen, ösztönei szerint azonnal kirohant volna a hajóról... Csapdába esett, csak idő kérdése volt, hogy mikor találják meg. Nincs más lehetősége, valahová el kell bújnia.

  Résnyire nyitotta a fürdő ajtaját, az eszével tudta, hogy nincs odakint senki, de a mélyről jövő rettegés nem engedte csak úgy kilépni. Tíz másodpercig csak ide-oda kapkodta a szemét az üres szobában. Az ágy mellé dobot ruhákat felkapta remegő kezekkel magára rángatta majd a kabin ajtajához lépett és hallgatózott... Semmi.

  Sokáig nem merte összeszedni a bátorságot hozzá, hogy megnyomja a nyitógombot, viszont mikor a háta mögé pillantott, elillant a bénító tétovázás: egy vértócsa terület el mellette, a szélén két kivert foggal. Kapkodva nyúlt a gomb után. Az ajtó kinyílt, ő pedig kidugta a fejét. A folyosó üres volt. Kapott az alkalmon és ahogy csak reszkető lábai bírták ment. Nem tudta hová, találnia kell egy rejtekhelyet. A saját szobájába nem mehet, hisz ott keresnék először. Rohant, mint egy üldözött egér, a falak mintha egyre szűkültek lett volna...

  Megtorpant, ismerős helyen járt. A szoba, ahol magához tért. Valamiért úgy érezte, be kell néznie az ablakon... Látott háttal állni egy alakot, habár csak egy kis részletet vett ki belőle, egyből feliserte, ki az.

 – Caleb! – suttogta, miután belépett.

  A férfi nem válaszolt.

 – Caleb, segítened kell! – folytatta.

  Ekkor megfordult, az arca nagyon furcsán bágyadt volt. Mint, akit most ébresztettek fel az éjszaka közepén... Skyler a robotkarjára pillantva látta, hogy egy fiola van hozzá csatlakoztatva, amiből egy kék folyadék bugyborékolva ürül épp ki. Ezen azonban nem volt idő fennakadni.

 – Mit akarsz? – kérdezett vissza flegmán.
 – El kell bújnom!
 – Felesleges... Ez egy konzervdoboz, nincs hová menned.
 – Akkor mégis mit csináljak!?
 – Hódolj be az új királynak és talán megkegyelmez – vigyorgott bárgyún.

  Kihúzta az üres üvegcsét, a pultra dobta és elterült a széken, kéjes pofát vágva.

  Ezzel sem lett előrébb Skyler, sőt. Ez a fajankó volt az utolsó reménye, végképp nem tudta, mitévő legyen. A pánik meginkább eluralkodott rajta, csak rohant tovább és reménykedett benne, hogy nem botlik bele senkibe. Bármerre is fordult, mindenhol azt érezte, itt sem lesz jó. Egyszeriben csak megállt a folyosó közepén, és toporzékolva tépni kezdte a haját, azt motyogva elfojtott hangon; nem igaz, nem igaz, nem igaz...

  Majd jött a sugallat; rájött, hogy egy eltávolítható lemezen áll, alatta lennie kell valaminek. Nem teketóriázott, jobb híján, felemelte a lemezt, bebújt alá és visszahelyezte maga fölött.

  Vakötét volt odalent, mocskos csövek és vezetékek között szorongott. Azért egy pár perc elteltével csak érezte, hogy így sem lesz a legjobb... Mit csinálna itt? Hisz még felegyenesedni sem tud. Rájött, hogy ez hülye ötlet volt. Próbált volna visszamászni a folyosóra, de nem sikerült, beszorult. Ez még inkább megrémítette, de mikor érezte és hallotta, hogy a hajó elindult, teljesen kétségbeesett. Hamarosan hőt is érzett kisugározni az őt körülvevő csövekből, amire szinte halálfélelem fogta el, az a gondolat kerítette hatalmába, hogy meg fog égni.

  Úgy kapálózott, ahogy csak tudott, de mit sem ért. Épp ellenkezőleg, átfordult a csövön és beesett egy zugba. Süvöltő zajt hallott, remegett körülötte minden. Nem is tűnt fel neki, hogy kiabál, egészen addig próbált minél inkább csendben maradni. A lába alatt valami stabil volt legalább, talán egy tartó gerenda. Továbbra is próbálta felfelé küzdeni magát, mind kisebb sikerrel. Egyrészt túl gyenge volt, másrészt a kosz eléggé csúszott, így csak vonaglott ott, mint egy giliszta. Próbálkozásainak végül az lett az eredménye, hogy még lejjebb került; lezuhant az elem, amin állt, és vele együtt az alatta lévő helységbe esett.

  Szerencséjére egy tárolóba érkezett, persze erről mit sem sejtett, hisz sötét volt. Ahogy azt sem tudta először, hogy nincs ott egyedül. A padlón fetrengett, fájdalmaktól nyüszítve, mire egyszer csak egy kézi lámpa fénye vetült rá.

 – Ne! – visította kezét a szemei elé kapva.

  Hát ennyi, itt a vég. Még itt, a hajó vakbelében is rátaláltak. Igaza volt Calebnek, innen nincs menekvés...

 – Szia! – hangzott egy elkeseredett nyöszörgés.
 – Gregory...? – konstatálta döbbenten Skyler. – Mit keresel te itt?
 – Ide szoktam elbújni. És te?
 – Hát... Én is. Hol vagyunk?
 – A raktérben.
 – Azt hittem, oda csak a lejárón lehet eljutni... Biztonságos ez a hely?
 – Eddig az volt. – Gólem, azaz Gregory egy ládán gubbasztott.
 – Mi történt veled? – Szörnyülködött Skyler az arcát látva.
 – Átvertek azok a rohadékok... Engem mindig mindenki átver. – Szinte pityergett.

  Nem is tudta, hogy ez a fordulat jó-e vagy sem. Ez a mamlasz valószínű nem akar neki ártani, de senkiben nem bízhat. Jó eséllyel egy darabig nem találják meg őket itt, ráadásul, mivel mozog a hajó, annak vezetésével vannak elfoglalva. Tulajdonképp pont azt kapta, amire szüksége volt; némi időt, hogy kitalálja, mi is legyen.