Egér a labirintusban – 20. fejezet

  Skyler felriadt. Mégpedig arra, hogy a falat bámulja, ezúttal viszont megijesztette a látvány; ez nem az ő fala volt. Valahol máshol van, ez új. Szíve szaladni kezdett, apró, heves szuszogásokkal vette a levegőt. Szemeit ide-oda kapkodva próbálta felmérni a terepet, miközben még mindig kába volt. Mit művelhettek vele már megint...?                

  A szoba sötét volt, háta mögül tompa fény derengett. Vele szemben computerek üzemlámpáinak sokasága villogott. Pár másodperccel később a hallása is helyreállt, a gépbúgáson kívül valami ritmustalan pittyegést is hallott. Aztán egy furcsán csengő női hang szólt hozzá;

 – Üdvözöllek, Skyler! Örülök, hogy köztünk vagy.
 – Ki az? Hol vagyok...? – morogta erőtlenül.
 – A nevem Louise. Biztonságban vagy, nincs mitől tartanod.
 – Mutasd magad! – szólította fel az idegent.

  Egy csinosan öltözött, középkorú nő lépett ki az egyik sötét sarokból. Ekrü kosztümöt viselt, sötétszőke hullámos haja és szolid sminkje volt.  

  Furcsán hatott számára ez az alak, mintha csak álmodta volna. Túl szép volt, túl rendezett ahhoz a környezethez. Nem sokat tűnődött viszont ezen, elfogta a szorongás, amint tudatosodott benne, hogy az üléshez van kötözve. Szabadulni próbált, de csuklóit, bokáit sőt még a derekát is egy pánt fogta körül, a fejét pedig oldaltámaszok közé ékelték.

  – Azonnal engedj el! Hallod...!?
 – Természetesen! – a zárak kioldottak.

  Skyler felugrott az ülésből, de azon nyomban a földre is rogyott, hiszen még mindig ramaty állapotban volt. Feltápászkodva a falhoz tántorgott, és egy ajtót keresve esdekelni kezdett a szoba körül. Nem járt sikerrel. Végül leült egy sarokban, és csak zihált. Az adrenalinlöket után hamar utolérte a kimerültség. Tagjai remegtek, a szája száraz volt, a feje lüktetett.

 – Hogy is hívnak...? – lihegte.
 – A nevem Louise,
 – Louise... Innom kéne.
 – Tőled jobbra található egy ivóvíztartály – mutatott rá.

  Skyler négykézláb mászott el a csappal felszerelt hordóig, egyenesen a szájába engedte belőle a vizet. Miután végzett, visszakuporodott a falhoz.

 – Van még valamire szükséged? – kérdezte az idegen.
 – Néhány válasz jól jönne... – mondta Skyler. Hangja reszelős és megviselt volt.
 – Kérdezz bátran!
 – Hol vagyok? Először is.
 – A pontos helyszínt egyelőre nem közölhetem veled, azonban fontos tudnod, hogy itt nem eshet bántódásod.
 – Nagyszerű! – nevetett fel keserűen. – Egy újabb vendégszerető és biztonságos hely. Na és mondd csak, innen elmehetek valaha?
 – Természetesen!
 – Komoly...?
 – Persze. Csak korlátos ideig maradhatunk itt.
 – Mikor megyünk és hova?
 – Ez hamarosan kiderül.
 – Hát ez jó! Van humorod, hallod... Akkor legyen a következő az, hogy te ki vagy?
 – Mint azt mondtam, a nevem Louise. Azért vagyok itt, hogy kiszabadítsalak. – Kis szünet. – Tudom, mire gondolsz, Skyler.
 – Éspedig...?
 – Arra, hogy újból csapdába estél, ahonnan nincs menekvés. Valószínűleg attól tartasz, hogy az embertelen bánásmód folytatódik és az átélt borzalmak visszatérnek. De ettől nem kell tartanod, annak már vége. Rövid időn belül minden kérdésedre kielégítő választ kapsz és végleg elhagyhatod a szobát.
 – Azt mégis honnan tudod, hogy mi történt velem...? Meg egyáltalán mit akarsz te tőlem?
 – Mint azt mondtam; minden kérdésedre választ kapsz, hamarosan.
 – Jó és erre meddig is kell várni?
 – A következő lépés megtételének feltétele egyedül rajtad áll.
 – De ködösen tetszik fogalmazni... Mit kell csinálnom?
 – Tudnom kell, hogy teljesen megbízhatok-e benned!

  Egyre bizarrabbnak tűnt a helyzet. Egy fellengzősen beszélő puccos nő foglyul ejtette, ígéri, hogy elengedi de ehhez el kell nyernie a bizalmát... Egyre inkább tűnt a tébolyda egy újabb felvonásának.

 – Bízhatsz – vágta rá rövid elmélkedés után, várva a fejleményeket.
 – Szavak szintjén nem elég.
 – Oké... Akkor mit kell tennem, hogy elnyerjem a kegyeidet? – kérdezett vissza gúnyosan. Kezdte bosszantani a helyzet.
 – Megígéred, hogy mindvégig közreműködsz és követed az utasításainkat?
 – Oké. De ki mást takar még az a "mi?"
 – Amíg nem válaszolsz a feltett kérdésre, nem áll módomban további információkat közölni.
 – Édes istenem, ez röhejes... – morgolódott. – Megígérem!
 – Kérlek, vedd is komolyan!
 – Hát ilyen nincs! – méltatlankodott a groteszk helyzeten. – Mégis miből gondolod, hogy nem veszem komolyan?
 – A testtartásodból, hanglejtésedből és a mimikádból.
 – Hogy... Mi van? Te elemzed a viselkedésem?
 – Igen.
 – Ki a franc vagy te?
 – A feltétel továbbra is adott; több információért elfogadás és bizalom. Őszintén.
 – Oké, oké... Akkor most szépen lenyugszom, elengedem a negatív gondolatokat és átadom magam a helyzetnek. Hiszen más választásom úgy sincs... Megígérem, hogy kooperatív leszek és mindent megteszek annak érdekében, hogy kijuthassak innen! Most pedig kérném azokat a válaszokat!
 – Örülök, hogy meggondoltad magad.
 – Tehát... Ki vagy te pontosan?
 – A nevem Louise Parker, a North Horizon Egyesített Rendvédelmi Alakulatának ügynöke vagyok. Egy olyan titkos szekciónak dolgozom, mely a Földön kívül történő visszaélésekkel foglalkozik. Bizonyára elgondolkodtál rajta, hogy kerülök ide, a válasz pedig az, hogy valójában nem vagyok jelen. Csupán a hologramomat látod, a Földről beszélek hozzád.
 – Hogy...? Komolyan? – ámult kételkedve Skyler. Annyira hihetetlennek tűnt ez a sztori, hogy szinte fel sem fogta.
 – Teljességgel komoly. Tudomást szereztünk arról, mi folyik ezen a bázison, és egy mentőakciót szerveztünk a túlélők kiszabadítására.
 – Akkor még a Vulcanuson vagyok.
 – Igen. Egy lezárt helyiségben, biztonságban.
 – És rajtam kívül nem is maradt más túlélő?
 – Sajnos nem.
 – Mi van Creeddel? Meghalt?
 – Igen. – A válasz azonban nem volt épp meggyőző, a nő vagy öt másodpercig meredt maga elé fagyottan, mielőtt kimondta.
 – Mi történt vele?
 – Azt pontosan nem tudni.
 – És... és most mi lesz velem? – kérdezte enyhe zihálással Skyler.
 – Engedd meg, hogy vázoljam!

  Egy 3D-s modell vetült eléjük a bázisról, Louise magyarázatba kezdett;

 – Jelenleg itt tartózkodsz – mutatta, – a raktár helyzete már csak azért is szerencsés, mert egy mindössze pár perces sétára található a zsilip, amin át elérhető az alagút.
 – Milyen alagút?
 – A komplexum egy lávaalagútrendszerhez kapcsolódik, mely természetesen le van zárva, de úgy gondolom meg tudjuk hekkelni a rendszert és akkor kijuthattok.
 – Azt tudjuk, konkrétan mi van a kapun túl?
 – Semmi veszélyes. Néhány ott hagyott gép. Azután 1,5 kilométer a felszín, ahol a találkozási pont.
 – Akkor valaki várni fog?
 – Természetesen.
 – Atya ég... Ez olyan hihetetlen.
 – Megértem, hogy így érzel, de mindez igaz!
 – Oké, oké... Négy kilométer, az azért nem kis távolság. Jelenleg felállni sem nagyon tudnék. Na, de várjunk! Mi van az űrruhával?
 – Ott lóg a falon.
 – Az igen. Valóban felkészült vagy.
 – Mindent elterveztem. Lezárom az egész folyosót, így esélyük sem lesz a közeletekbe férni. Természetesen a rendszer azonnal észleli fogja, hogy az adott szakasz ki van zárva, így hamar tudomást szereznek róla, hogy valami nincs rendben, de nem fognak tudni mit tenni, így elég időtök lesz.
 – Miért beszélsz többesszámban? – Válasz helyett ugyanaz a kimeredt hallgatás, mint nemsokkal azelőtt.
 – Nincs sok időnk! Azonnal cselekedni kell! Készen állsz az indulásra? – vágta rá végül Louise.
 – Mi? Én...
 – Végre itt az esély, hogy kijuss innen, Skyler! Most, vagy soha!
 – Oké! Értettem... Jézus, de szét vagyok csúszva. Azt sem tudom, hol kezdjem.
 – Csak kövesd az utasításainkat. Vedd fel és gondosan zárd le az űrruhát!

  Sklyer feltápászkodott, leakasztotta a szkafandert és magára öltötte. Az meglepően könnyed és kényelmes volt, messze a legviselhetőbb, amit valaha próbált.

 – Hallasz engem, Skyler? – szólalt meg Louise a sisakban.
 – Igen.
 – Remek! Végig veled leszek és segítek.
 – Oké... – remegett, mint a nyárfalevél.
 – Akkor kezdjük! Megkezdem a a folyosó lezárását. Ha szólok, lépj ki az ajtón.

  Skyler a kijárat felé fordult, egy cudar nagy acélajtó magasodott előtte.

  Pocsékul érezte magát, végtelenül gyenge és kimerült volt. Hasonló helyzetben elöntötte volna testét az adrenalin, ami szinte önkénytelen cselekvésre készteti. Mint a Charonon, mikor a süketnémával dulakodott, vagy mikor Creed támadt rá a cellában. A menekülési ösztön viszont ezúttal elmaradt, pedig igen hasznos lett volna. Csak abban reménykedhetett, hogy végig tud botladozni a találkozási pontig....

  Alig telt egy perc és távoli riasztósziréna hangja csendült fel, az ajtó pedig kinyílt. A fülében ezt elnyomta a saját vénáinak erőtlen lüktetése.

 – Indulj! – utasította Louise.

  Zihált, szinte csak tyúklépésben tudott haladni, a fal mentén. A sötét raktárból kilépve sisakon keresztül is bántotta szemét a fény. A hely ismerős volt ugyan, bár soha nem járt még ott. Egy ugyanolyan folyosóra lépett, amilyenen már bolyongott korábban. Mind egyforma volt, ami azt illeti.

 – Most fordulj jobbra! – hangzott a sisakban Louise.

  Skyler gondolkodás nélkül követte az iránymutatásokat. Minden lépés nehezére esett, csak az visszhangzott a fejében, hogy; mikor érek már oda?

  Meglepően sokat kellett menni az alagút bejáratáig, egy ponton egészen élesen hallotta a riasztót, mely Grace immunreakciója volt a külső behatolást követően. Egy kis üvegablakos ajtóhoz érkezett, a túloldaláról vörös fény villódzott. Ösztönösen odalépett és átnézett. Kísérteties volt, majd vérfagyasztó, mikor az üveg mögött megjelent valaki.

  Mintha oda ugrott volna, az ablakot egy ismerős ám rémült arc töltötte meg; a kerek szemüveges öreg úré, akire a legtöbbször orvosként vagy doktorként hivatkoztak. Meredt tekintete mintha sírt volna, alsóajkai remegtek.

 – Miért mentél el? Kellesz nekünk! – hebegte. – Büdös, ronda kislány!

  Skyler lassan hátrahőkölt, az öreg kitartóan bámulta. Louise billentette vissza; folytasd az utat! – s ő így is tett.

  Ettől függetlenül természetesen nem tudta magát csakúgy túltenni a történteken. Nem volt elég a borzasztó közérzete, még ez a jelenet is felkavarta. Nem igazán tudta megmagyarázni, miért is, de a tudatába égett az öreg vérfagyasztó arca.

  Még további bő tíz percig esdekelt folyosóról folyosóra, több, nyitva álló ajtón át, a riasztóból végül már semmit nem lehetett hallani. Teljesen elcsigázott volt, szinte már ki is ment a fejéből, miért is lohol, csak arra figyelt, hogy össze ne essen. Ebből egyszerre Louise zökkentette ki:

 – Állj! Megérkeztél az ajtóhoz.
 – Mi...?
 – Itt az alagútba vezető kijárat.

  Ahhoz képest, milyen egy látványos, robusztus ajtó volt, észre sem vette. Eléggé kilógott az addigi környezetből; a törtfehér burkolati elemek közt egy csupasz sziklafelület, melyet elasztikus üveg fedett. E kőfalon tátongott a külvilágba vezető kapu. Nem embereknek szántán, hanem gépmonstrumoknak, ez a méretéből is látszott. Skyler aléltan körbepillantott, tátva maradt a szája, mikor megpillantotta a kapuval szemben a sötétben sorakozó hatalmas eszközöket. Kerekeik voltak, tehát járművek lehettek. El nem tudta képzelni, mi a fene céljuk lehetett, annak idején a Földön a hasonló adottságú dögök bizonyos, a városállamok közti szállítmányok teljesítésére szolgáltak. Két méteres átmérőjű, rácsos kerekek, páncélozott borítás, lőrések Minderre azért volt szükség, hogy bírják a terepviszonyokat és védettek legyenek az esetleges orvtámadások ellen. De itt? Ki az a hülye, aki felszínen szállít a halálos marsi pusztában? Szinte minden fuvar légi úton történik, ezt egykori árulogisztikusként jól tudta. Az egyetlen lehetséges válasz, amit el tudott képzelni az volt, hogy nem épp legális a járműpark, hisz kommunikációs és megfigyelő rendszere csak a légijárműveknek van.

 – Skyler! Skyler, tudnom kell, hogy figyelsz-e! – ismét csak Louise szakította meg a gondolatmenetet.
 – Igen, itt vagyok.
 – Rendkívül fontos feladat előtt állsz, Skyler.
 – Mi az?
 – Látod magad előtt az irányítópanelt?
 – Igen. – Egy kopott billentyűzet volt előtte, egy állványon, a kaputól balra.
 – Ennek segítségével fogod tudni kinyitni a kaput. Be kell hozzá ütnöd egy biztonsági kódot.
 – Nekem? Azt mondtad meg tudod hekkelni.
 – Jó eséllyel fel tudom törni a biztonsági kódot, azonban azt manuálisan lehet csak beütni, miután az olvasóba helyezted a kulcskártyát.
 – A mit? – értetlenkedett.
 – Az űrruha övére van erősítve, a bal oldaladon.

  Valóban ott volt egy zöld de kopott, vaskos plasztikkártya. Rajta egy számsor, mágnescsíkkal, a hátoldalán pedig egy név; Lazar Kordiev és egy igazolványkép.

  – A Géniusz... – konstatálta. Egyből felismerte a komolyan visszatekintő alakot. Ugyan nem volt olyan zilált és őrjöngő, mint a legutóbbi találkozásukkor, raádásul akkor ő maga is teljesen alélt volt, de azt a gonosszándékú tekintetet egyből hozzá kötötte.
 – Így van. Csak és kizárólag ez a kártya, amellyel ki lehet nyitni a kaput.
 – Na várj... Ha nekem kell kinyitnom úgy, hogy közvetlenül mellette állok, odakint pedig marsi nyomás van...
 – Elég nagy lesz a huzat.
 – Ezt hogy gondoltad? Azonnal összezúz!
 – Nem feltétlenül. Viszont más módja nincs a szabadulásnak.
 – Nem! Nem, nem... Kell lennie más megoldásnak.
 – Sajnos nincs. Minden lehetőséget megvizsgáltunk. Épp azért, mert nem akarják, hogy ez a kapu valaha is kinyíljon, csak így lehet működésre bírni. Ez ég Grace hatókörén is kívül esik.
 – Ez fura... Egy oprendszer nem ural mindent? Pont egy olyan eszelős, mint Grace.
 – A bázis, Grace-szel együtt, csak azután jött létre, hogy ez a raktár és a kapu megépült volna. Effektíve nem képezi a bázis részét és épp ezért ez a rés a pajzson. Az egyetlen esélyed, hogy kijuss innen.
 – Oké. Pontosan mi is történik, ha kinyitom ezt az ajtót?
 – A bázis működése leáll.
 – Minden funkció? A létfenntartás is?
 – Pontosan.
 – Tehát ez egy önmegsemmisítőgomb, effektíve.
 – Így is fogalmazhatunk.
 – Akik odabent maradtak pedig...
 – Megfulladnak, rövid időn belül.

  Skylert elfogta a belülről terjedő remegés. Hát ismét megtörténik... emberek fognak meghalni körülötte, ráadásul az ő keze által. Ismét bevillant neki az öreg megtört arca, mintha érezte volna a vesztét, és a szemeivel azt kérdezte volna tőle; miért teszed ezt velünk?

  Természetesen tudta, hogy ezek az emberek szörnyű dolgokat tettek. Megölték a társait, Monroe, Freya és valószínű Creed is szörnyű, kínnal teli halált halt. Őt magát állatként kezelték, leszedálták, emberi hússal etették... Egyszerűen betegek, élünk avval a szemétládával, akinek a képe a halálukat és az ő szabadságát jelentő kártyán virított. Ugyanakkor mélyről jövő émelygés fogta el a tudattól, hogy bárkinek a halálát okozza. Szimplán csak el akarta volna felejteni őket, de így, ennek tudatában örökké ott fog az emlékük élősködni a fejében. Akárcsak a Charonon elveszett süketnéma és a Palladison megfulladt lány. Besokallt, a lelke görcsbe rándult a stressztől.

 – Nem, nem, nem... – zihálta, összegörnyedve.
 – Skyler! Skyler, figyelj!
 – Nem! Nem bírom...
 – Skyler, tudom, hogy nehéz, de nem késlekedhetünk! Csak ideiglenesen tudom kizárni Grace-t....
 – Nem, hagyj békén...!
 – Ez az utolsó lépés, már csak pár mozdulat, és kint vagy! Muszáj megtenned!

  Nincs válasz.

 – Skyler, most, vagy soha! Ha nem lépsz, itt fogsz meghalni!

  Beletelt egy bő percbe, de végül sikerült legyőznie önmagát. A "buzdító" szavak miatt ismét elöntötte az adrenalin annyira, hogy megemberelje magát és remegő kezekkel az irányítópanelhez lépjen.

 – Mondd, mit csináljak.
 – Jól döntöttél. Helyezd a kártyát a nyílásba! – a szerkezet működésbe lépett, vörös fénnyel felvillant egy kis vörös lámpa.
 – Meg van.
 – Rendben, ez volt az első lépés. Megjelent a kijelzőn egy számsor, igaz?
 – Igen. 6152.
 – Rendben, ez az automatikusan generált kód, amihez most be kell ütni egy másikat. Ennek a feltörése folyamatban van.

  A négy szám eltűnt és mellette, egy kisebb kijelzőn visszaszámlálás indult el, 30-ról. Fél perc maradt a kód megadására. A másodpercek kínzóan gyorsan teltek, ugyan senki nem mondta, de Skyler tudta, ha ez nem sikerül, befuccsolt az egész.

 – Három... – Skyler azonnal beütötte, még 28 másodperc.
 – Négy. – 24. másodpercnél.
 – Nyolc. – Már csak 14 másodperc.
 – Még mindig kell egy... – válaszolta feszülten Skyler.
 – Kis türelmet, dolgozunk rajta.
 – Már csak tíz másodperc! – A szíve hevesen vert, alig bírta tartani magát, hogy el ne ájuljon.
 – Hét! Az utolsó szám a hetes! – rögvest megnyomta, amivel felvillant a második piros fény a klaviatúra felett.
 – Ez most mi? – A kijelzőn annyi jelent meg; Ok?
 – Elfogadod-e az ajtó kinyitásának velejáróit?

 Válasz helyett csak rácsapott az elfogadás gombra. Nem is volt ideje értelmezni Louise válaszát, mivel az idő a végéhez közeledett. Az utolsó, harmadik vörös fény is felvillant, ami után a kis lámpák egy villanás után zöldre váltottak és a kapu hatalmas szusszanással megmozdult.