A törlesztés – 24. fejezet

  Útra keltek, kezdetét vette a nagy bevetés. A gép irritáló és egyben aggasztó remegése csak fokozta Skylerben a stresszt. A szíve a torkában dobogott, ugyanakkor az elméje ködös volt. Nem kattogott az agya, szimplán csak rettegett és tehetetlenül meredt előre. Nemsokára az ő része következik, de hogy miként fogja kivitelezni, fogalma sem volt...

  Kényelmetlen ülésének háttámlája folyvást nyikorgott, az öv olyan laza volt, mintha nem is lett volna. Bár a többiek efféle formaságokkal eleve nem is törődtek. Újoncként nyilván a leghátsó sorban ült, ugyan 8 ülés volt a gépen, de egyet kivettek, így sok választása nem maradt. Elöl a kapitány és Jax vezették a gépet. Skyler épphogy kilátott a szűk kis ablakon. Alkonyodott, nyugat felé tartottak, hátuk mögött a tátongó sötétség, előttük a kéken derengő naplemente.

  – Hat perc múlva landolunk! – visszhangzottak Fred szavai a gépzajban.
  – Bemértem a helyet – erősítette meg Jax.

  Oké, ez már komoly... A szorongáson túl ideje elkezdeni tenni is valamit – ösztönözte magát Skyler. A feladat világos és nem is bonyolult, semmi olyasmit nem várnak el tőle, amit ne tudna véghez vinni. Viszont a tét hatalmas... Eddig még sosem csinálta úgy, hogy az élete függött volna tőle. Viszont ennél jóval nagyobb szarságokat is túlélt már. Szinte hihetetlen, hogy épp egy ilyen apróság miatt aggódik, mikor az elmúlt hetekben többször maradt életben csodával határos módon. Na, de ugyanakkor, ha sikerül is a dolog, mit nyer vele...? Itt maradhat ezen az istenverte roncson egy rakás bűnözővel. Csak idő kérdése, mikor csinálják ki, akkor meg már nem jobb hamar túlesni rajta? – A gondolatmenetet végül megszakította a leszállás.

  A gép fémesen nyekkent, hajtóművei szaggatottan álltak le. Miután a zaj alábbhagyott, Fred felállt az ülésből és a többiek felé fordult.

  – Oké, csürhe! Akkor a terv még egyszer, utoljára... Helyszín a Colonia Dis Pater bázis, legfőbb célunk pedig a mínusz harmadik szinten található egyik nagy teljesítményű mobil akkumulátor. Az akciót, most is Jax vezeti, vele megy Gólem, Nepper és Brick de utóbbi a cirkálóban várakozik. A gép személyzet nélküli járatként fog bejelentkezni, így a dokkhoz senki nem megy majd. Ha a landolás meg van, flottul kell, hogy menjen az egész... Brick kiküld egy jelet a rendszernek, hogy azt higgyék, a rakodás zajlik. Eközben a többiek, amennyire lehet, észrevétlenül, eljutnak a cuccig és húztok is vissza. Útközben természetesen, amit hasznosnak láttok, hozzatok, legyen az gyógyszer, élelmiszer, bármilyen eszköz. De ne az akku rovására! Csak ha könnyen nyílik rá lehetőség... Mint mindig, indokolatlanul áldozatot ejteni tilos, ahogy felesleges cuccot a hajóra hozni is! Gyorsan és hatékonyan dolgozzatok, még egyszer, legfontosabb az akkumulátor! Ha az meg van, túl fogjuk élni a vihart és simán kibekkeljük azt a 30-50 szolt, amíg elül. Mindenkinek tiszta?
  – Jaj de jó lesz! – Kalimpált elfojtott ujjongással a melák Gregory, azaz Gólem.
  – Helyes! Akkor mindenki a helyére!
 – Rendben fiúk, csak ahogy megbeszéltük! – Magasodott fel az ülésből Jax. Furán nyomatékosítva mondta el ezt a mondatot.

  Igazi elvetemült sittes figura, akivel nem jönne szívesen szembe az ember egy sikátorban... Majd két méter, kopasz, az arca heges, ami egészen a jobb szeméig húzódik. Skyler irtózott tőle, rá sem mert nézni, pedig ő folyamatosan szugerálta a nőt, amit a veséjéig érzett.

  A négy férfi kivonult.

  – Most pedig az új üdvöskénken sor! – Fred Skylerre nézett, aki ettől falfehérré vált.

  Révén logisztikai területen dolgozott korábban, azt a feladatot kapta, hogy – egy hamis csatornán – vegye fel a kapcsolatot a bázissal és kérjen leszállási engedélyt a cirkálónak, amelyben a bandatagok ülnek. Mivel a szükséges akkumulátor odabent van és elég ritka, hogy ezeket mozgatják, pályafutásuk során először kénytelen voltak egy bázisra betörni. Eddig csak hajókon ütöttek rajta, ami szinte gyerekjáték volt, – főleg a személyzet nélküli, önvezető járműveknél – ezért alapvetően mindenki feszült volt ettől az akciótól, nem csak Skyler.

  De hát ami kell, az kell... Hatalmas porvihar közeleg, állítólag a valaha volt egyik legnagyobb lesz, mióta a Marson ezt megfigyelik. Persze ezt hallotta már máskor is Skyler, átélt egy pár porvihart. Elég gyakoriak, de mivel addig szó szerint burokban éltek, sosem érintette igazán. Egyedül annyiban, hogy gyakran járatkimaradásokat okozott, így hazaküldték őket a munkából. Ezt persze aztán le kellett dolgozni később, így ezt a munkaidőnyilvántartásban 'előre nem tervezett beosztásváltozásként' tüntették fel. Történet egyszer, hogy három napig egyáltalán nem volt forgalom, sőt, a bánya ingavonata sem járt egy ideig, így Nolannel lett egy kis extra közös szabadidejük. Azok a régi szép emlékek...

  Ez viszont korántsem lesz ilyen kellemes. Ha meg van az akksi, elhúznak a túlsó féltekére, és ott várják ki, míg eláll. Be kell tartalékolniuk, mert jó ideig nem lesz teherfogalom, így zsákmány sem. Hogy amúgy azt az időt hogy fogja eltölteni ezen a hajón, kérdéses volt... Akkor nem tudott erre gondolni.

 – Feltörtem a kommunikációs csatornát! – tájékoztatta Brick a cirkálóból. – Megjelent a panelen?
 – Igen. Beléptem.
 – Rendben. Akkor elindulunk és bejelentkezek leszállásra.
 – Te jössz szépségem! – mormogta a háta mögött álló Fred, amitől felállt a hátán a szőr.

  A kis hajó elhagyta az Apophist, a bázis mindössze pár percre volt a helytől, ahol landoltak. Feszített tempó lesz...

  A terv az volt, hogy a cirkáló – természetesen hamis adatokkal – elküld egy standard üzenetet leszállási kérelemmel, amit mivel nem szerepel a menetrendben, el fognak utasítani. Ekkor jön Skyler a képbe; felveszi a kapcsolatot a bázis irányításával, a közeli logisztikai központ egyik forgalomirányítójának kiadva magát és megpróbálja hitelesen kimagyarázni a helyzetet. Brick feltörte a bázisok közötti forgalomirányítási rendszert, az Argust, és létrehozott neki egy hamis fiókot. Innentől fogva gyerekjátéknak kell lennie, hiszen annak idején Skyler ezzel a rendszerrel a dolgozott. Sőt ami azt illeti, az ő ötlete volt ez az egész, persze nem csak úgy hasraütés-szerűen találta ki. Kényszer helyzet volt; faggatták arról, mihez ért, majd miután kiderült, milyen munkatapasztalata van, Fred egyből rátért arra, hogyan tudna segíteni a bázisra való betörésnél.

  – Skyler! – szólt hozzá Brick a recsegő rádión. – Megtagadták a kérelmet, te jössz!

  Lüktetett az ér a nyakában, halántékán csorgott a hideg izzadtság, a kezei remegtek. Közben a háta mögött álló Fred taszító jelenléte is a tarkójára sugárzott.

  – Csak ügyesen! – tetézte kínjait Fred.

  Vett egy nagy levegőt és a billentyűzet fölé hajolt. Próbált egyenletesen lélegezni és amennyire csak lehetett, koncentrálni. Csak pár hete volt, mikor utoljára ezt csinálta, de mintha egy örökkévalóság telt volna el... Rendben, akkor tehát a protokoll szerint, szimplán csak elküldi újból a kérelmet. Beütötte a megfelelő kódot és kitöltötte a – hamis – adatokat. Küldés.

  Eddig stimmel a sztori, nagyon jól tudta, hogy ez az eljárás; ha egy hajó nem kap valahová leszállási engedélyt, mert (valamiért) nem mentek át azonnal a szállítási adatok, azt azonnal jelzik az indítóállomásnak, aki egy megerősítőkérelmet kell, hogy küldjön. Normál esetben ez elég kell, hogy legyen, azonban tudta, hogy itt nem fog megállni a dolog.

  Jól sejtette. Körülbelül fél perc múlva hívása érkezett.

  – Csicseregj szépen, madárkám! – krákogta Fred a fülébe.
  – Megtennéd, hogy kicsit hátrébb álsz!? Kérlek...
  – Ahogy akarod.

  Ismét vett egy mély levegőt és a fejére tette a headseatet. Felvette.

 – 4410 Amazonis-Boitatá. Amy Swarcz vagyok, 91-L560.
 – 5482 Colonia Dis Pater, Roger Foreman, 10-M320. Helló!
 – Helló, Roger! Mi a gond?
 – Figyelj, abszolút nem látok semmit erről a szállítmányról... Amit az előbb küldtél, a 961-es járatszám.
 – Igen? Az fura... Akkor elküldöm még egyszer, jó?
 – Légyszi.
 – Rendben... Elment.
 – Nem igaz, isten bizony nincs itt semmi. Se rakománylista, se gépspecifikáció...
 – Az fura... Várj csak! – egy pillanatra elhallgatott. – Most mondja a kolléga, hogy ezzel a géppel tegnap is ugyanez volt a probléma. Nemrég volt éves szervizen és azóta nem fut rajta rendesen az Argus.
 – Oké. És...?
 – Tegnap volt, hogy a célállomás csak utólag kapta meg a listákat. Amint leszáll és csatlakozik a hálózatotokra, át fog menni.
 – Jó, és mi alapján érkeztessem?
 – A listaszámot meg tudom mondani.
 – Rendben... – Hallatszott, hogy nem tetszik neki a dolog.
 – Oké, akkor mondom; listaszám AJ-3154-10. Konténerek 300-36117620-től 28-ig. A gépspeci pedig VNM 452.13. Szervízt nem kér, önvezető, a fordulási idő 40 perces lesz.
 – Oké. Utólag majd össze szedem a fájlokat.

  Skyler random számokat olvasott be neki. A rés a pajzson az volt, hogy manuálisan is meg lehetett adni ezeket a leszállási engedélyhez, nem kellett, hogy egyezzen a valósággal. Ezt saját kárán tanulta meg, anno egy ugyanilyen szituációba került; a küldőfél nem csatolta a szükséges fájlokat, öt várakozó gép állt sorba, így szimplán átmásolta a korábbi járat adatait, hogy kiadhassa a leszállási engedélyt. Gondolta, utólag majd kijavítja, viszont jó nagy bonyodalmat okozott, anyagi kárral. Az adott járat rakományának egy része tovább kellett volna, hogy menjen, viszont a rakománylista nélkül, mind ott maradt, holott a harmadik állomáson időre várták. Egy életre megtanulta, hogy így ki lehet játszani a rendszert, még ha nem is érdemes.

 – Szóval... Meg tudod adni az engedélyt? Nem akarnék iskolakört járatni a géppel.
 – Mindjárt végzek – morogta kis vártatva.

  Skyler megkönnyebbült. Lehunyta szemét, kifújta a felgyülemlett stressz egy részét, és hátradőlt a székben. Úgy tűnik sikerült, bevette.

 – Amúgy te új vagy? – kérdezett vissza váratlanul Roger.
 – Hogy? – kapta fel a fejét Skyler.
 – Azt kérdeztem új vagy-e...
 – Igen... Igen, nem olyan rég kezdtem.
 – Denist ismered?
 – Denis...?
 – Ő is ott irányító.
 – Ja, igen! Persze.
 – Ezelőtt én is a Boitatán voltam.
 – Aha...
 – Még mindig meg van az a menő graffiti? – Kezdett szorulni a hurok.
 – Melyik is?
 – Hát Boitatáról... Amiről az állomás a nevét kapta.
 – Igen, hogyne... – motyogta, miközben kétségbeesetten rákeresett, miről beszélhet. – Igen, a kígyós! Meg van persze.
 – A kettes kantinban.
 – Igen, az tényleg menő. Nem tudtam, hogy graffiti... Inkább tűnt festménynek – hárított Skyler.
 – Oké, kiküldtem a leszállásit – mondta egy pillanatnyi csend után.
 – Hálás köszi!
 – A gépet meg mindenképp nézessétek meg... Nem örülnek a fejesek, ha ebből rendszer lesz.
 – Persze, átadom! Vége.
 – Vége.

  Az a kis kekec pöcs, mintha direkt tesztelni akarta volna! Denis, meg graffiti a kantinban... Az irányítók állandóan azért nyavalyognak, hogy levegőt venni sincs idejük, úgy kell sietni, erre ez nekiállt bájcsevegni vele. Hajszálhíján múlott, hogy nem fagyott le, mesterien mentette a helyzetet. Most azt is egy életre megtanulta, hogy Boitatá a brazil őslakosok egyik mitikus lénye volt, egy alakváltó anakonda és erről nevezték el ezt a rohadt bázist. Mivel az Amazonis régióban van, találó név...

 – Apophis, vétel! Itt a cirkáló – jelentkezett be Brick. – Leszállunk.
 – Vettük – nyugtázta Skyler. Sikerült!
 – Szép volt! – Fred flegma tapssal fejezte ki elismerését.
 – Köszönöm... Örülök, hogy túl vagyok rajta.
 – Caleb! Menj és készítsd elő a terepet a cirkáló visszatérésére.
 – Szép volt! – vetette oda Skylernek a férfi egy kacsintással, mielőtt távozott.

  Hát ennyi volt, megúszta. Majdnem feltört benne a keserédes nevetés, amiért ennyire izgult a dolgon. Lám, az emberi tényező még mindig mekkora ütőkártya... Mikor az automatizált rendszerek és algoritmusok tudománya megáll, az ember kénytelen kezébe venni a helyzetet és ekkor lehetőség nyílik a szemfényvesztésre, amit egy programmal nem lehetne eljátszani.

  Na de a lényeg, hogy ő megtette a maga részét, most már senkinek nem kéne, hogy ellenvetése legyen. Ha minden igaz így – egy darabig legalábbis – a létbiztonsági kérdés így megoldódott, már tényleg csak az kell, hogy sikeres legyen az akció és legyen ideje meg alkalma kitalálni a továbbiakat.

  Arra figyelt fel, hogy egyedül van. Caleb ugye ment a dolgára de Fred is eltűnt. Persze ezt alapvetően nem bánta, senkivel nem kívánkozott úgy igazán együtt tartózkodni közülük. Frednél már csak Jax volt ellenszenvesebb a hajón, viszont kissé nyomasztotta, hogy magára hagyták. Pontosabban az, hogy az utastérben maradt csak úgy ott, zavaróan feleslegesnek érezte így magát. De hát mit kéne tennie? Azt se tudja, a másik kettő mit csinál... Végül pár perc tanakodás után úgy döntött, szimplán visszavonul a fülkéjébe és várja, hogy történjen valami. Ha kell, majd úgy is szólnak majd.

  Felállt az ülésből és elindult vissza. Félúton azonban megütötte az az érdes, kellemetlen csengésű hang, amitől a hideg kirázta.

 – Hova, hova? – Fred a saját kabinja ajtajában állva szólította meg.
 – Gondoltam, visszamegyek a helyemre, amíg...
 – Gyere inkább ide!
 – Nem akarok zavarni.
 – Ne butáskodj! Az én kabinom sokkal kényelmesebb, mint a tiéd... Amíg a pasik dolgoznak, mi lazítunk egy kicsit.
 – Hát, izé...
 – Visszautasítanád a kapitányod?
 – Oké, legyen... – Remélte, hamar visszaér a cirkáló.

  A fülke valóban nagyobb volt és egy relatíve nagy fekhely volt a közepén, a plafonról és a falakon pedig mindenféle fura, őskori stílusú kép és dísz lógott. Immár tudta, hogy a hajó bizarr dekorációja Fredhez füződik.

  Az ajtó bezárult mögötte, a kapitány leült az ágy szélére.

 – Na, gyere! Ne szégyenlősködj! – invitálta.

  Skyler is leült, rendkívül kellemetlenül érezte magát. Nem tudta, mit akarhat, remélte csak azokról a meggyőződésbeli badarságokról akar neki papolni, amire Caleb figyelmeztette. De sajnos nem... Bekövetkezett az, amitől szinte a legelejétől fogva tartott. Odahajolt és elkezdte cirógatni a haját. Őt magát akarta.

 – Oké... Figyelj, nekem ez sajnos nem fog menni! – Elhúzódott tőle.
 – Jaj, ne feszülj be ennyire! Csak engedd el magad...
 – Nem, nem! Komolyan, nem megy. Nem a te hibád... – mentegetőzött, persze csak a kiszolgáltatott helyzet végett.
 – Ha élből elutasítod, sosem tudod meg, milyen! – Folytatta a nyomulást, a száját Skyler nyakához nyomta.

  Teljesen kétségbeesett. Képtelen volt rá, ugyanakkor ellenkezni sem mert. Ki tudja mire képes ez a zakkant picsa, a végén még lelövi. Fogait összeszorította és pár pillanatig még tűrte, hogy a nyakába lihegjen és fogdozza, de mikor a keze melléhez tévedt, ösztönösen felugrott az ágyról.

 – Nem... Képtelen vagyok rá. Tényleg!
 – Jaj, cica! Olyan lelombozó vagy...
 – Komolyan, kérhetsz bármi mást!
 – Mást? Szerinted miért ragaszkodtam hozzá, hogy felszedjünk?
 – Mi...? – értetlenkedett.
 – Bizony. Nagy kockázatot vállaltam miattad kisanyám, és mint mondtam, az adósom vagy, úgyhogy ideje törleszteni!
 – Te most komolyan azért mentettél meg, hogy a szexrabszolgád legyek? – kérdezett vissza szinte nevetve.
 – Nem fogod megérteni, ahogy a többi suttyó sem, de ez a sorsunk. Nem véletlenül vettük pont mi azt a vészjelzést, és amikor kiderült, hogy egy ilyen dögös csajtól származik, biztos voltam a dolgomban. Téged nekem küldtek az evilágon túliak, mert megérdemlem!
 – Na jó, ez röhejes... Azért ehhez két ember kell, tudod?

  Rövid csend. Majd Fred felállt és a szekrényhez ment.

 – Oké, értem – jelentette ki, miközben kihúzta a fiókot.
 – Akkor... elmehetek?
 – Nem. Ezt szívd fel!

  Egy durvára morzsolt élénkpiros port öntött egy üvegcséből a markába, amit felé mutatott.

 – Mi az isten ez?
 – Valami, ami segít ellazulni.
 – Be akarsz drogozni...? – kérdezte félelembe oltott indulattal.
 – Jaj, komolyan... Olyan negatív vagy. Amilyen csini, olyan ostoba. Légy jó kislány és ne akadékoskodj, hadd tegyem a dolgom!
 – Nem fogom bevenni, ha nem tudom mi ez.
 – Csak egy kis nyugtató. Mondom, segít ellazulni.
 – És mitől ilyen piros...?
 – Figyelj, nem vagy abban a helyzetben, hogy válogass! Csinálhatjuk úgy is, hogy csak nekem legyen jó... Hálásnak kéne lenned, hogy ezt felajánlottam.

  Skyler forrongott belülről, de sajnos igaza volt. Nem volt mit tenni, így is úgy is megtörténik. Nem mert tovább ellenkezni, talán ettől a vacaktól nem lesz olyan szörnyű. Odahajolt és felszívta egy jó részét.

  Persze azonnal krákogni kezdett tőle, irritálta a nyálkahártyáját. Fred egy kulacsban vizet adott át neki, beleivott, de az orrában még mindig érezte azt a kellemetlen kaparó érzést. A kapitány lenyalta a maradék pont a kezéről majd vállánál fogva az ágyhoz vezette Skylert.

 – Így ni! Látod, megy ez... – folytatta az enyelgést.
 – Kezdek kicsit szédülni.
 – Az normális, csak lazulj el! Meglátod, olyan dolgokban lesz részed, amiről álmodni sem mertél.

  Ismét simogatni kezdte, viszont ezúttal valóban nem fogta el tőle a viszolygás. Sőt, egész kellemesnek is tűnt... Röviddel azután, hogy felszívta az ismeretlen port, enyhe émelygést érzett, mintha részeg lett volna. Viszont valóban lenyugodott, mikor Fred először ért hozzá, a világból ki akart volna menekülni, most viszont teljes higgadtsággal tűrte a taperolást, csókolgatást meg a többit. Mintha csak éberen aludt volna. A fények derengtek előtte, azt is érezte, amit Fred csinált, viszont a hallása eltompult.

  Az agya hamar kikapcsolt. Még mielőtt beütött a delírium, átszaladt rajta néhány gondolat, minthogy csak ne okozzon neki a kapitány fájdalmat, illetve károsodást ez a szer. Többre nem telt, egyedül az lett számára teljesen biztos, hogy sürgősen el kell erről a hajóról szabadulnia.