Egyedül – 5. fejezet

  Skyler riadtan ébredt. Felült, kapkodta a levegőt. Hidegséget érzett a nyakát, leizzadt. Először tévesen a régi, földi lakásukba pozícionálta magát, kellett neki pár másodperc, mire összeálltak a fejében a dolgok; a Marson van, rémálma volt, a férjéről pedig már harmadik napja nem tud semmit.

  Nincs válasz. Az operációs rendszerek egyfajta sértődöttséget szimulálva hallgatagságba merülnek, ha kiabálva vagy obszcén szavakkal szólnak hozzájuk.

  Skyler beállt a zuhany alá. Csak folyatta magára a vizet, bele sem gondolva abba, így talán reggel még fogat mosni sem tud. Nem tudott már gondolkodni, elege volt, elfáradt...

  Borzasztó nagy hülyeséget álmodott. Utólag inkább nevetségesnek tűnt, de közben mégis a halálfélelem kerülgette. Persze a tudatalatti működésére nehéz épkézláb magyarázatot adni, nyilván a rajta ülő érzelmi stressz kifejeződése volt mindez;

  Álmában odakint járt, a kupolán kívül, a marsi pusztában. Ez önmagában nem töltötte el félelemmel, több más emberrel volt együtt, természetesen szkafanderben. Az volt a tudatában, hogy egy fontos küldetést teljesít a csapatával, nem tudta mi az, vagy, hogy mit is keresnek odakint, csak azt tudta, hogy ottlétüknek fontos célja van. Egyszer csak furcsa dolgot pillantottak meg, mintha oszlopok lettek volna. A halott rozsdavörös táj kellős közepén magas fekete oszlopok álltak sorban.

  Éber fejjel, ha valami ilyet látna odakint, biztos az lenne az első gondolata, hogy ember alkotta dologról van szó. Mi más is lehetne? De álmában azonnal rettegni kezdett tőlük, nem is ok nélkül. Közelebb érve látták, hogy az oszlopoknak arca volt. Nem is oszlopok voltak, sokkal inkább szobrok. Nem emberszerű arcuk volt, és eleve, vagy öt méter magasak voltak, bár humanoid alkatúak. Skyler és csapata menekülőre fogta, de nem jutottak messzire. Nehézkesen és lassan tudtak csak mozogni, azok a szobrok, vagy gépek, pedig nagyon gyorsak voltak. Karok, csápok nyúltak hirtelen ki belőlük, amikkel lecsaptak rájuk. Nem csináltak igazából semmi rosszat, néhány közülük elmozdult és az útjukat állta, a többi ugyanúgy állt a helyén és meredt előre.

  Próbáltak küzdeni, hogy kiszabadulhassanak, de azok a lények – merthogy közben tudatosodott benne, hogy ellenségeik bizony marslakók – nem engedték őket el. Ennyi történt, nem bántották őket, de Skyler lelkében mégis halálfélelem égett. Mi másért akarnák ott tartani, minthogy bántsák vagy elpusztítsák őket? Nyilván, ez csak idő kérdése. Skyleren úrrá lett a pánik, mint azokban az álmaiban, amikor nem tud visszatérni a védett térbe. Lehet, erre megy ki a játék? A szobor-marslakók megvárják, míg kifogy a levegőjük? Tehetetlenség érzés kínozta, hiába próbálkozott, hiába küzdött, nem szabadult. Arra is figyelmes lett, hogy a csapatának tagjai szép lassan tünedeznek el mellőle. Egyedül maradt, ismét.

  A kegyelemdöfést az adta meg, mikor figyelmeztetni akarta a többi, odatartó embert, de nem lehetett. Tudta, hogy a lények gátolják meg ebben, blokkolták a kommunikációt. Abban a tudatban volt, hogy ő egy felfedező expedíció tagja, akiknek feladata a hely biztonságának felmérése volt, mielőtt több ember jön ide. Elbukott, a hely rohadtul nem biztonságos, az a sok ártatlan, jóhiszemű ember, aki ide tart, a biztos halálba jön, a vérük pedig az ő kezén szárad, mert nem tud egy üzenetet elküldeni. Ez teljesen kiborította.

  Ufókkal álmodni a Marson, milyen groteszk már, nem? Bár belegondolva, nem groteszkebb, mint szellemekkel, vagy zombikkal álmodni a Földön, melyek szintén nem léteznek. Bár se szellemekkel, se zombikkal, se ufókkal nem álmodott még, a rémálmai a Földön leginkább veszekedésekről, erőszakról, betegségről, a Marson pedig a kupolán kívüli kiszolgáltatottságról szóltak. Mostanáig.

A zuhany alatt elgondolkodott;

  Aztán ismét görcsbe állt a gyomra, belegondolt, mit is kéne csinálnia ezen a szabadnapon. Pontosabban attól lett feszült, hogy még mindig nem tudta, mit kezdjen Nolan eltűnésének ügyével, de valamit egyszerűen muszáj, mert megőrül.

  Cynthia Davis már nem veszi fel neki a telefont. Ordított vele, könyörgött neki, mindent megpróbált, hogy valami infót kicsikarjon, de ez a nő vagy ennyire hülye, hogy nem tud semminek utána járni, vagy direkt titkol valamit. Végig hívogatta a bánya összes létező irodáját, de mindenki lekoptatta, hogy nem illetékesek ebben, nem tudnak segíteni. Cynthia felettesét nem éri el, személyesen bemenni pedig természetesen nem tud. A saját, utált főnökét, Henrik Moltkét is kérte már, hogy segítsen neki valahogy, de tőle meg csak üres ígéreteket kapott.

  Elfogyott körülötte a levegő, legszívesebben maga ment volna le a bányába, hogy megnézze, mi az isten folyik ott. Persze ez lehetetlen, belépő nélkül a vonat termináljába se jut be. Ugyanakkor a terminálról eszébe jutott valami; oda megy és a melósokat megpróbálja megkérni, hogy derítsenek ki valamit. Bár nem ismer egyet sem... Nolan néhány kollégáját ismeri csak látásból, de ők lent dekkolnak vele együtt. Ha meg ott bóklászna a vonatnál, valószínű kiszúrnák a biztonságiak.

  Megint kezdődik... Agyalni kezdett, amibe már annyiszor belefáradt és annyiszor megfogadta, hogy nem kezd bele. De egyszerűen nem bírta elterelni a gondolatait. Az ágyon feküdt, próbált volna visszaaludni. Végső elkeseredettségében elgondolkodott azon is, megéri egyáltalán ez az egész? Mármint, szereti ő annyira Nolant, hogy napok óta így görcsöl miatta? Elvégre, nem tini már, túl van az első nagy, mindent elsöprő szerelmen.

  Egyszer volt csak nagyon, végtelenül szerelmes, padlón is volt jó darabig, mikor dobta a srác. Oké, hogy jól meg vannak Nolannel, tény, hogy szereti, de elgondolkodott, hogy milyen lenne nélküle az élete. Arra jutott, hogy lényegesen nem rosszabb. Valószínű túltenné magát rajta, ha nem jönne vissza, ha egyszer végképp nem tud mit csinálni, lehet inkább tovább kéne lépnie. Persze, alapvetően nem jutnának eszébe ilyenek, ebből is látszott, mennyire megterheli lelkileg, mentálisan ez az egész.

  A gondolatmenetet végül egy kiadós, hangos bőgéssel zárta. Kiégett volt és fáradt. Félt visszaaludni, attól tartott megint rémálma lesz. Aztán elkezdett kuncogni, könnyes szemmel nevetgélt magában. Az jutott eszébe, hogy nem is volt annyira klisés a Marson ufókkal álmodni, mint mikor sci-fi maratont tartottak az ideköltözésük után. Mindenféle béna filmalkotást néztek, amik még az elődök idején készültek, az összeomlás idején, vagy még korábban. Röhejesek voltak, anno teljesen komolynak szánták őket, de annyira gagyinak tűntek a valóság ismeretében, hogy csak nevetni lehetett rajtuk.

  Az alacsony nyomás miatt a főszereplőnek kidüllednek a szemei, a semmiből felbukkan egy hatalmas mesterséges arc a bolygó felszínén, ürülékkel krumplit termelnek egy sátorban, és persze az ufók csakis lézerfegyverrel harcolnak. Bár a marsi viszonyok ilyen, torzított interpretálása még mindig jobb, mint azok filmsorozatok, ahol egészen véletlenül minden bolygón, ahová a szereplők eljutnak, szkafander nélkül lehet mászkálni.

  Azt se tudta mikor nevetett utoljára. Három napja sincs, hogy így felfordult az élete, de mintha egy éve szenvedne már. A mosolya lefelé görbült és a nevetés lassan ismét pityergésbe csapott át. Már képtelen volt összefüggő gondolatokat produkálni, csak olyan foszlányok cikáztak a fejében, minthogy "miért én?", "miért velem történik ez?", "mit ronthattam el?".