Terrárium – 2. fejezet

  Beesteledett. A kupolán kívül már koromsötét volt, bent pedig egyre halványabb fényt adtak a járdák mellett sorakozó lámpaoszlopok. Skyler karórája csipogni kezdett, figyelmeztetve a nőt, hogy vegye hazafelé az irányt, mert rövidesen villanyoltás lesz.

  Ő rá sem nézett az órára, tudta, mennyi az idő, és mit jelent ez. Futott tovább, most már nem hagyja félbe az utolsó kört. Kicsit késve indult el, mert ismét csatát nyert vele szemben a lustaság, mely legfőbb ellensége és egyben hű társa az életben. A legrosszabb hirtelen abbahagyni a futást, főleg ha amúgy is nehezen veszi rá magát az ember. Futni pedig kell. Pontosabban nem futni muszáj, csak teljesíteni a napi edzéstervet, a futás pedig az egyik legkézenfekvőbb módja ennek. Az az idegesítő vacak a kezén azonnal árulkodik, hogyha nincs meg a napi kvóta, szóval tulajdonképpen muszáj futnia.

  Jó, persze tisztában vele, miért veszik ezt ilyen komolyan. Itt a gravitáció a földinek csak a harmada, egész pontosan 38%-a, így a szervezet nagyon gyorsan eltunyul, ami egészségügyi problémákhoz vezet. Viccesen hangzik, mikor az ember rááll a mérlegre, és szörnyülködve szembesül vele, hogy megint hízott, és már 30 kilót nyom! Persze csak míg meg nem jelenik alatta a valós, Földi súlya, ami 80 kg. Igen, amellett, hogy lusta, még kissé túlsúlyos is. Nem épp a legideálisabb kombináció egy olyan helyen, ahol napi 2-3 órát kell intenzíven edzeni csak azért, hogy ne legyen izomsorvadásod, de így legalább el tud hencegni az Odalent élőknek, hogy kezén-lábán tízkilós súlyokkal szokott futni, ami persze leginkább azért van, hogy ne tegyen meg minden lépéssel két métert.

  Szeme sarkából már látta, ahogy egy köztéri kamera ráfókuszál. Ez valóban azt jelentette, hogy sürget az idő. Kiszúrta őt a megfigyelőrendszer, a takarodó előtt fél órával azonosítják a még kint tartózkodókat, 20 perccel előtte pedig figyelmeztető üzenetet kapnak az órájukra. De már közel a cél, amire kell, otthon lesz. Nem akart úgy járni, mint fél éve, mikor nem sikerült ez az akció, és a ház előtt pár méterrel megbüntette a biztonsági rendszer. 100 büntetőpontja bánta, amit keservesen tudott csak kigazdálkodni.

 Az Elysium-teraszig szokott elfutni, már annak a felvezető lépcsőjén kaptatott. Kétségtelen, hogy az volt a kedvenc helye az egész városban, ez az északi szektor szélén volt található. A kupolán itt egy nagy, többrétegű panorámaablak volt, mely ózonnal töltött, így nem engedi át a káros sugárzást, de nagyszerű kilátást nyújt a 12 km magasra emelkedő Elysium Mons hegyre. Nyújtana, ha nem lenne már vaksötét. Ez kissé lelombozta. De hát tudta, hogy későn érkezett, inkább a táv teljesítésének szellemi kihívása hajtotta el most idáig. Egy zárt, monoton helyen, mint ez a város, fontos, hogy mindig legyenek az ember előtt világos célok.

  Pihegett kicsit. Bámult a sötétbe. Ugyan szerette a narancsból kékesszürkébe átcsapó marsi alkonyatot nézni, ezúttal a csillagok látványa is elégedettséggel töltötte el. A Mars légkörének sűrűsége a Földinek kevesebb, mint az egy százaléka, így a csillagok sokkalta fényesebben és nagyobb számban látszanak itt. A csillagtengerben jól kivehető volt a kihunyt vulkán árnyéka, melyet most először látott ilyen formában. Mosolygott, történt vele valami új. Ritkaságszámba ment ez, mióta itt él, negyedik éve.

  Ismét figyelmeztető jelzést adott az órája, ideje volt indulni. A pulzusa még nem esett vissza, így folytatta a futást. Az északi és keleti szektor határán volt a lakásuk, vissza rövidebb úton ment, mint odafelé, hisz már csak húsz perce volt hazaérni. A panorámaablak szélén a kohó rikító fényei kezdték szúrni a szemét. A biztonságos várostól négy kilométerre lévő bánya melletti hatalmas komplexumban nyerik ki a felszínre hozott ércekből a ritka és értékes fémeket. Elsősorban palládiumot és irídiumot, a tiszta fémtömböket ezután több tíz méteres piramisokba rendezik.

  Eleinte ő is ezt csinálta, odakint egy hatalmas rakodógép fedélzetén többtonnás fémtömböket mozgatott. Kényszer szülte helyzet volt ez, mind Skylernek, mind a bányát üzemeltető Elysium Mineral Resources Corp-nak. Soha életében nem csinált még olyasmit, rögtönözve tanították meg neki, és persze nem is erre vállalkozott, mikor ide érkeztek. Szép kis kezdet, csalódott és dühös volt, elég sok minden nem úgy alakult, ahogy azt ígérték nekik.

  Kisebb lakást kaptak, mint amit igényeltek, egy apró apartmanban éltek ketten. Technikai okok miatt nem tudták a tervezett időben elindítani a kitermelést az aknában, amiben a férje, Nolan dolgozott volna, így egy darabig otthon kellett ülnie, nevetséges pénzért. Mikor ezt Skyler szóvá tette, azt mondták neki, örüljön a rakodógép-kezelői melónak, így legalább egyiküknek van teljesértékű jövedelme, illetve, hogy a férje kap bármilyen juttatást is, hisz pillanatnyilag nem hajt hasznot. Nem volt egyszerű boldogulni a Földön sem, de ilyen pofátlanságokra azért nem számított itt. Viszont a szerződés kötelez – amit ugyebár a munkáltatók írnak – elégedetlenül távozni pedig elég nehéz, mert csak kétévente van haza űrrepülőjárat.

  Mára szerencsére rendeződött minden, sőt, csak az első fél év volt igazán húzós, hozzátéve persze, hogy a Marson egy év és egy nap (szol) is tovább tart, mint a Földön. Nolan késve, de munkába állhatott, neki pedig csak addig kellett fémtömböket rakodnia, míg kijavították a szoftverhibát a gépeken, ami miatt kockázatos lett volna az önműködő mód. Állítólag itt könnyebben meghülyülnek a gépek, talán a sugárzás miatt.

  Most egy sokkal kényelmesebb melója van, nem kell elhagynia a kupolát sem, ahogy azt az elején ígérték neki. Az ellátmány-transzport részlegen dolgozik, a más kolóniákról és a Földről érkező szállítmányok ellenőrzéséért felel, illetve a kiviteli konténerek összeállításáért. Integet az űrrepülőtérre induló kamionnak, ennyi a kapcsolata a zord külvilággal.

  Viszont, valahányszor meglátja az ablakon át a bánya melletti kohót, mindig eszébe jut az az időszak, mikor ő is ott volt kénytelen dolgozni. Szörnyű volt. Gyűlölte minden egyes napját, gyomorideggel szállt fel a munkásokat szállító vonatra. Hiába tudta, hogy ugyanúgy végig zárt, biztonságos térben van, egyszerűen tiltakozott minden idegszála a gondolat ellen, hogy azon a természetellenes terepen mozogjon. Rémálmaiban is ez gyötörte. Azzal ugyan még sosem álmodott, hogy megsérül a kabin, és a nyomáskülönbség azon nyomban megöli, vagy elfogy a levegője és megfullad. Egyedül az a jelenet kísértette álmaiban, hogy magára marad odakint. Hogy egyszer csak azt veszi észre, senki más nincs ott rajta kívül, egyedül van a halott, kietlen tájon és nem tudja, hogyan jusson vissza.

  Egy darabig pszichológushoz is járt a szorongás miatt, bár neki nem nagyon akart beszámolni erről a félelméről. Attól tartott, alkalmatlannak nyilvánítják a munkára és hazaküldik, viszont muszáj volt valakivel beszélnie, mielőtt valamiféle pánikbetegség alakul ki nála. Szóval csak általános feszültségre panaszkodott, amire mindenki más is. A bezártság és a környezetváltozás miatt ez általános itt. Viszont arra jó volt ez a terápia, hogy ráébressze, valószínűleg egy gyerekkori traumából fakadhat az egész félelem.

  Egy elég szétterült városállamból származik, amely főként gabonatermesztéssel foglalkozott Észak-Amerika középső részén. A domíniumot egy hatalmas sánc övezte, közel húsz méter magasan, ami a viharos széllökések ellen védett – valamelyest, – tetején drótokból és betonlapokból álló kerítésrendszer húzódott a nomádok távoltartása végett. Persze a domínium belső részének volt egy jobb, állandó fala, az ökobunker pedig egyesen megközelíthetetlen volt, így a nomádok olykor betörtek a perifériára, ahol ő is lakott a családjával. A leghatásosabb a puska volt ellenük.

  Öt-hat éves lehetett, mikor a városfal közelében játszottak a helybéli kölykökkel. A külső sáncon álló egyik betonfal-darab ledőlt, mert alámosta egy heves esőzés. Helyére facölöp-barikádot állítottak, amin a kisgyerekek könnyűszerrel átbújtak. Mind tudták mi van a sáncon túl, de természetesen hajtotta őket a kíváncsiság. Fel kellett mászniuk megnézni, dacára annak, hogy minden alkalommal, mikor elindultak otthonról, a lelkükre lett kötve, a fal közelébe se menjenek.

  Skyler nagyobb gyerekekkel ment a réshez, elámult a végtelen puszta látványán. Mintha egy sütőben szárított, hatalmas agyagtábla lett volna. Sárgás, barnás barázdái közt néhol kókadozott egy-egy cserje, fa. A felhőszakadás nyomán rövidéletű pocsolyák csillogtak a távolban.

  Valamit játszottak, talán, hogy ők a várost védő nomádvadászok, rozsdás csövekkel kémlelték a horizontot, mintha puska lenne. Lényeg, hogy többen felmásztak a cölöpbarikádra, a kislány, aki akkor volt, nem félt semmitől. Sem a portyázó nomádoktól, sem a fájdalmas napégéstől, a koszos víztől, a fertőzésektől és az alattuk tátongó szakadéktól sem. Nem gondolkodott, mikor sáros lábbal a barikádra mászott a többi gyerek után.

  Megcsúszott, nem lett komoly baja, de több méter mélyre sodródott és nem tudott visszamászni. Kétségbeesett, életében először. Sírt, visított, kapálózott, de mindig visszacsúszott. Akkor hirtelen előtört benne minden intelem, ami korábban nem jutott el a tudatáig. Mi van, ha nomád horda rabolja el, és megeszik? Ha napszúrást kap, elájul és szomjan hal? És ha vadkutyák támadják meg? Vajon az ijedtükben eliszkoló többiekben van annyi, hogy szóljanak egy felnőttnek, esetleg a szüleinek? Mi van, ha estig sem találnak rá? Este nagyon hideg tud lenni...

  Akkor szembesült vele először, hogy mennyire jelentéktelen is manapság az emberi élet. Száz éve sem történt, hogy emberek milliárdjai vesztek oda, néhány év leforgása alatt, amit utólag a Hetedik nagy kihalásnak neveznek. Mi az ő jelentéktelen kis élete ehhez képest? Megmentése előtt az visszhangzott a gyermeki fejében, amit anyja mondott neki oly gyakran; "Ne kerülj bajba, mert egy domíniumi gyerekért nem fognak mentőcsapatot küldeni!" Durván hangzik, de igaz.

  Persze szerencsésen megúszta, alig két órát töltött ott, a bátyja és az akkor még élő apja húzták ki. Az ijedtségen kívül karcolásokkal megúszta, de egy életre szóló traumát okozott neki az eset, sokkal rosszabb végkimenetele is lehetett volna ugyanis a dolognak. Bár a városállam, ahol élt az egyenlőségen alapult, az előrejutásért való verseny jellemezte. Egy amolyan pontrendszer szerinti hierarchia határozta meg az ember státuszát, aszerint, hogy mennyire hasznos a közösség számára. A legértékesebbek a tudósok, szakemberek, illetve a munkások, akik irányítják és működtetik a közösséget. A kisgyerek, aki akkor volt, maximum egy hosszútávú befektetésnek számított még . Nem hajt hasznot, csak elvesz az erőforrásokból, ráadásul ezer meg egy van belőle, így a gyerek áldás helyett már-már teher a társadalomnak. Nagyobb léptékben pedig maga az ember is, kortól függetlenül.

  Nagyot változott a világ az elmúlt bő száz évben. Míg az elődök korában az individuum, az egyén kiteljesedése volt a legfontosabb (a fogyasztás által), addig ma a fennmaradás, aminek kulcsa a közösség előtérbe helyezése. Az elődök önzése taszította az Összeomlásba a világot, a Rekultiváció korában az önzés bűn, így az emberek nem azért élnek, hogy önmegvalósítsanak és fogyasszanak, hanem, hogy vezekeljenek az elődök bűneiért és a legjobb esélyt biztosítsák közösségüknek a túlélésre. Ez manapság az élet értelme.

  Egészen úgy hangzik, mint egy fanatikus vallási elv, nemde? Nem véletlen, sok helyen ez valóban vallás is. A városállamok nagy része rendelvű, irányított közösség, van, ahol abszolút diktatúra uralkodik, és ezen belül van ahol a "hagyományos" vallásokkal összemosva a fenti eszme a mérvadó. Az e puritán eszméket valló közösségek sokszor az önsanyargatásig elmennek, az önzés minden fajtáját megtagadva. Például a gyerekvállalást is, mondván, erre a tönkretett világra szülni csakis önzés, mert a gyereknek jó nem lehet.

  Skyler korábbi lakóhelyén, Fort Monumentben azért sokkal józanabbul gondolkodtak emberek, de az emberi élethez való hozzáállás itt sem volt más, mint a világ többi részén. Ha meghal valaki, az csak lehetőséget teremt másoknak. Hiány van mindenből, nincs elegendő víz, élelem, lakóhely, gyógyszer, ruha, használati eszköz. Egyedül emberből nincs hiány, akik ezeket fogyasztanák. Az ember e logika alapján nem érték, és ez így is van jól, mert a túlszaporodás a lehető legnagyobb bűn, a túlfogyasztással holtversenyben.

  Skyler tehát sohasem érezhette magát értékesnek vagy pótolhatatlannak. Ez nem zavarta, így nőtt fel, ebbe szocializálódott. Ezen az sem változtatott, hogy elhagyta Fort Monumentet és a Földet. Sorban állnak a jelenlegi helyére, annak idején az esélytelenek nyugalmával jelentkeztek a legújabb marsi bányásztelepre dolgozni. Egész pontosan Nolan, a férje, aki speciális képesítéssel és tapasztalattal bírt, Skyler csak azért jöhetett vele, mert házasok. Ami azt illeti, csak azért házasodtak össze.

  Ha most eltűnne, vagy ott rekedne valahogy, egyből tudnák, hogy bajban van, hisz minden lépését követik a karperec által, de ez nem azt jelenti, hogy fontos is a rendszerben. Még Nolan sem lenne az, akit a szaktudásáért alkalmaznak, nemhogy ő, aki olyan munkát végez, amit szinte bárki el tudna látni. Ha itt, a Marson csúszott volna egy szakadékba, simán ott hagynák, egyrészt, mert ez csak úgy következhetne be, ha megszeg valamilyen biztonsági előírást, másrészt a cég nem kockáztatná mások életét, hogy őt megmentsék. Sőt, mi több, még egy felbecsülhetetlen értékű robotot sem, ami sokkal nagyobb hasznot tud hajtani az emberiségnek és a Földnek, mint Skyler.

  Ironikusan hangzik mindez az Elysium Planitia közepén. Ez, a Mars egyenlítőjétől kicsivel északra elterülő vulkáni síkság az egyik legjobb adottságokkal rendelkezik az emberi tevékenységhez. A felszín alatt nagy jégtömegek találhatók, ami a víz forrása, az ősi vulkántevékenység pedig értékes bányakincseket hozott elérhető mélységbe. Így találóan hangzik az Elysium elnevezés, eredeti formájában Élüszion, az ókori görögök mennyországképe. Élüszionban az istenek kegyeltjei kaptak helyet, egyfajta paradicsom. És igen, marsi mércével Palladis City valóban egy paradicsom a többi kolónia tagjainak szemében. Persze ez csak egy véletlen egybeesés, azok a csillagászok nevezték el így ezt a helyet, akik évszázadokkal ezelőtt, optikai távcsöveken kémlelték a Marsot.

  Futás közben mindig efféléken kalandozik az elméje. Egészen filozofikus gondolatai is szoktak lenni, ha másért nem is, azért szeretett futni, mert ekkor agyilag kikapcsolhatott. Közben már majdnem hazaért, a kocogás és a gyors séta közti tempóra lassított. Induláskor még lézengtek kint mások is, most már üresek voltak az utcák. Kifejezetten szeretett egyedül lenni, azért is időzítette mindig az esti zárlat előtti órára a futást. Sokszor érezte magát frusztráltan, amiért mindenhol emberek veszik körül, a munkahelyén, a kantinban, az edzőteremben, otthon. Ritkán lehetett egyedül, így ez megnyugtatta. Keskeny a határ viszont az egyedüllét és a kiszolgáltatottság között, amitől rettegett.

 – Molly! Melegítsd be a zuhanyzót, nemsokára érkezek – utasította a karórán keresztül az otthonát irányító rendszert.

  Három perc volt a zárlatig. Üzenetet kapott az órára, de nem törődött vele. Az jobban zavarta, hogy a fokozatosan elsötétülő lámpák már alig égtek, így szinte semmit sem látott.

  Közben elkezdett vetkőzni, a zuhanyzó felé vette az irányt. Valamivel nagyobb lakásban éltek, mint az első, amit kiutaltak nekik, de ez is leginkább csak célszerű volt. Kis előszoba, ahonnan a nappaliba lehetett lépni, onnan a konyha, zuhanyzó nyílt, a wc-vel egyben, valamint a hálószoba.

  A tusolóba lépett, Molly olvasni kezdte a levelet.

*hatályos rendelkezés: Kültéri magatartási szabályzat szakasz, 10. pont: szankciók

  A levél miatt kicsit hosszabbra nyúlt a zuhanyzás, nem is tudta rendesen lemosni magáról a szappant, mert teljesen elfogyott a víz. Dühösen kilépett a kabinból, morgolódott még egy kicsit, majd köntösben ledőlt az ágyra. Utasította Mollyt, hogy oltsa le a világítást. Egyedül a lávalámpája égett.

  Egy vagyonba került ez az energiapazarló, környezetkárosító módon készült eszköz, az ideszállításáról nem is beszélve, de imádta. Mindig elégedettséggel töltötte el a látványa, gyerekkora óta vágyott egy ilyenre, amióta meglátta egy régi felvételen, hogy az elődök ilyennel tették hangulatosabbá az otthonukat. Egyes elvakult földi közösségekben nemhogy hozzájutni nem lehetne, még meg is büntetnék érte. Még a lazább erkölcsű Fort Monumentben se valószínű, hogy használhatta volna, mert meghaladná az energiakvótát. Palladis Cityben viszont legalább energiából volt bőven, hála az E-Op-nak.

  Egyedül tölti az éjszakát. A férje éjszakai műszakos, a szeretője pedig most nem ér rá. Meg már, így harminc fölött nincs is igénye annyit hemperegni, mint korábban, szóval fel se merült, hogy találkozzanak.

  Félreértés ne essen, Nolannal jó a kapcsolatuk, szeretik egymást, egyedül a testiség terén vannak eltérő igényeik. A férfi szereti, ha Skyler domináns vele, már-már szadomazo szinten. Ezt a nő hajlandó neki megadni, cserébe mással éli ki a "hagyományos" együttlétek iránti vágyait. Így egyeztek meg, még azelőtt, hogy összeházasodtak volna, vagy eljöttek volna a Földről. Jobb is, hogy nem utána jött ez az egész, marha nehéz szexuális segédeszközöket beszerezni a Marson...

  Skyler mindig is céltudatos nő volt, így meglehetősen hamar, már az első napján megtalálta a megfelelő partnert; az orvost, aki az űrutazás utáni állapotfelmérést végezte rajta. Kézenfekvő volt a választás, mert pozíciójából adódóan rendezett háttérrel bírt, a rövid beszélgetésük során kiderült, hogy elvált, és látta a nőt meztelenül, szóval nem árult zsákba macskát. Kerek-perec megkérdezte tőle, akarná-e így látni a rendelőn kívül is, mire Dr. Minassian – azaz már csak Aiden – teketóriázás nélkül igent mondott.

  Három éve tart tehát a nem titkolt viszonyuk, amivel mindenki elégedett. Persze nem tökéletes mindig minden. Skylert néha maguk alá temetik kellemetlen érzések, mint a magány, szorongás, amolyan depresszió. Ez nem gyakori és nem kimondottan súlyos, így nem fordult miatta szakemberhez. Általában akkor jön elő, amikor egyedül alszik. Napközben szeret egyedül lenni, de éjjel nem. Néha – mint ezúttal is – úgy alakul, hogy senki más nincs otthon, csak Molly, aki nem a legjobb társaság...