– Igen...?
– Igen. Szóval, tudna segíteni, hogy mi lehet vele?
– Hát, ö...
– Több, mint valószínű, hogy még a bányában van!
– Értem. Utána nézek, tartsa kicsit!
Percekig várakoztatták. Közben azon morgott, hogy lehet, hogy nem tudhatja ez a nő kapásból, mi a helyzet, mikor a munkásoknak minden mozgásnál csekkolniuk kell? A tárnából feljövet, a terminálba való belépéskor, mikor a vonatra felszállnak, és mikor a városba megérkeznek. Meg úgy eleve, a rajtuk lévő karpereccel azt is látják, ha épp tüsszent valaki, nehogy már ne találják meg. Rendkívül dühítette, hogy a rendszer igenis követi, mi van vele, de cseszték őt értesíteni, holott köztudott, hogy nem elérhető odakint.
– Meg is van. Nem csekkolt ki a tárnából, a pihenőben
vannak.
– Vannak? Az egész brigád?
– Igen. Azt az üzenetet kaptuk vezetéstől, hogy átmenetileg lent kell
maradniuk, a kettes aknát lezárták.
– Mi? De hát miért? Jól vannak?
– Jól, jól, persze. Hisz a karórájuk jelezné, ha nem így lenne... Aggodalomra
semmi ok. Csak egy technikai probléma. Biztonságban vannak a pihenőben.
– Hát én nem teljesen vagyok nyugodt. Ilyen még nem volt. Mikor jöhet haza?
– Azt sajnos nem tudom...
– Nem tudná megkérdezni?
– Nézze, ez a bányakapitány parancsa. Ő úgy ítélte meg, hogy nem biztonságos most a
ki-bejárás. Szerintem hamarosan felengedik őket.
– Na de mégis, mi volt a gond?
– Drága... Nem tudom. Annyit mondtak nekünk, mint amennyit elmondtam magának.
Megértem, hogy izgul, de...
– Persze, hogy izgulok! Ha a maga férje lenne odalent, nem izgulna?
– De, ha volna férjem, minden bizonnyal.
– Rajtam kívül senki más nem érdeklődött?
– Tízen vannak a műszakban, mind facér. Legalábbis csak a maga férjének van
megadva értesítendő kontakt.
– Aha. És miért nem jutott eszébe, hogy azt az egyet értesítse?
– Hölgyem! Felesleges így beszélnie, értesítenünk sérülés esetén kell a
kontaktokat, de a férjének semmi baja. Teljes biztonságban vannak odalent, két
napig is gond nélkül el lehetnek ott. Gondolom a porvihar miatt adódott valami
probléma.
– Porvihar... Több száz méterrel a felszín alatt?
– Jó, szerintem fejezzük be ezt a beszélgetést! Többet amúgy sem tudok mondani.
– Rendben, igazán köszönöm a kedvességét! – Lerakta.
Dühösebb és nyugtalanabb lett, mint addig. Még hogy a vihar miatt... Mekkora baromság! Hármas erősségű viharig még a felszínen is lehet dolgozni, nem egyszer rakodta úgy a fémtömböket, hogy alig pár méterre látott ki a gépből. A radarra hagyatkozott és kész, a vonat is jár négyes viharig, arra tervezték, hogy kibírja. Ez a vihar nem lehetett erősebb kettesnél... A Marson olyan gyakori a porvihar, mint a Földön egy esőzés. Oké, hogy jelentősen lerövidíti a látótávolságot, de nem áll meg tőle az élet, az aknában meg, ahol semmit nem lehet észlelni belőle, pláne. De nem tud mit tenni, elhiszi a libának, hogy minden rendben és vár.
– Sklyer! – Kollégája, Javier lépett oda hozzá. – Moltke
kérdezi, hogy mi van a 6715-ös rakománylistájával?
– Mi lenne? Semmi. El se indult, a fél bolygón vihar van.
– Tudod, hogy ez mennyire hatja meg...
– Ó, istenem, akkor megcsinálom! Komolyan, beteg ez a faszi, nem bírja
elviselni, ha nem robotolunk folyton, mint egy gép. Teljesen felesleges foglalkozni
vele, be se jelentkezett, és két óra, mire ideér.
– Én tudom, ne nekem mondd! De... az Amazonis IV-ről jön, nem?
– Igen.
– Akkor bejelentkezett. Sőt, el is indult.
– Dehogy, az előbb néztem... – Skyler a képernyőre pillantott, majd elállt a
szava. – Mi a franc?
– Most akkor mi van?
– Nem tudom... A rendszer azt jelzi, bejelentkezett, elindult, de a radaron meg
nincs.
– Akkor eltűnt? Elnyelte a vihar?
– Ugyan már... Biztos csak adatkimaradás, meghülyült a fedélzeti rendszere. Ilyen
viharban nem engednek ki repülőket.
– Azért ne kérdezzük meg az Amazonist?
– Ne légy ilyen buzgómócsing! Esetleg, ha Moltke mondja. Különben is, nem a mi
dolgunk. Az ő körzetükben van a gép, megoldják.
Skyler az asztalához ült, levegőt vett, hogy utasítsa Wendyt, az iroda operációs rendszerét, hogy töltse be a Martian United Cargo 6715-ös teherszállítójának tervezett rakománylistáját, mikor... Vaksötét lett.
– Ez most...? – lepődött meg Javier.
– Ilyen nincs! Komolyan, mi jöhet még? – méltatlankodott Skyler.
– Wendy, itt vagy?
– Áramszünet van, hogy lenne? – torkollta le a nő.
– Bocs, nem szóltam...
– Ne haragudj, szar napom van, és úgy tűnik az is marad.
– Normális itt egyáltalán az áramszünet?
– Javier, ne fárassz! Ahol áram van, ott áramszünet is.
– Oké, de a létfenntartó rendszer?
– Látod azokat a világító zöld táblákat?
– ...exit felirattal?
– Igen. Ha azt sem látod, akkor majrézz!
– Rendben.
– Komolyan, egyre ótvarabb ez a hely! Tököm ki van! Megbüntetett az a köcsög
Személyfelügyelet, az uramat szó szerint elnyeli a föld, eltűnik a rohadt tehergépem, és
még ez is! Á, hagyjuk is, mert megint felcseszem magam. Komolyan, már csak az hiányzik, hogy az a majom le akarja dolgoztatni az időt, amíg nincs áram. Én négykor elhúzok haza, nem érdekel!
– Helló! – Toppant be az említett "majom", Henrik Moltke, az
irodavezető.
– Szia! – köszönt vissza Javier.
– Most tájékoztatott az Üzemeltetés, hogy részleges áramszünet van a telepen,
valószínű a vihar miatt. Dolgoznak rajta, addig pedig... Jobbhíján rendezzétek
sorba az adattárolókat! Rég időszerű lenne, és néha nem árt egy kis offline
munka. A fiókban kell lennie a mobil lámpáknak.
Moltke távozott. Skyler mindvégig sokkos állapotban hallgatott a sötétben.
Nekiültek a feladatnak, a "fekete dobozok" kis műanyag kütyük voltak, a bázis egész addigi tevekénységének biztonsági másolatait tartalmazták. Egy tárolón olyan 100 szolnyi adat volt, arra az esetre gyűjtögették őket, ha teljes szerverleállás következne be. Miután megteltek, csak bevágták őket egy nagy ládába, így nem kis munka lesz időrendbe szedni őket. Tipikusan olyan feladat, amit egy robotra kéne bízni, mert amúgy emberkínzás.
– Baszki, szerinted meghallotta?
– Hogy majomnak nevezted? Simán lehet.
– Fasza! Komolyan, meg vagyok átkozva.
– Visszatérve... Jól van a férjed?
– Ja, igen. Elvileg jól. Nem tudott haza jönni, valamiért zárlat van a
bányában. Csak nagyon felhúzott, hogy erről elfelejtettek tájékoztatni, én meg
azt se tudtam, él-e, hal-e.
– Szerencsés fickó... Mármint, hogy várják haza.
– Hát azt nem tudom, mennyire szerencsés, hogy én várom. – Vigyorgott
kényszeredetten Skyler.
– Szerencsésebb, mint én. Engem 320 millió km-re vár a kedvesem.
– Á, távkapcsolat?
– Igen.
– Nem tudott volna ő is jönni veled?
– Nem. Nem ment át az alkalmasságin.
– Ez szomorú. Mikor láttad utoljára?
– Egy földi éve vagyok itt, indulás előtt.
– Meddig szól a szerződésed?
– Még egy bő év. Összesen egy marsi év, kicsivel kevesebb, mint két földi, érted... A tiéd?
– Nekünk határozatlan. Legalábbis Nolané, az enyémet egyszer meghosszabbították,
remélem meg fogják még egyszer, ha úgy van. De nem feltételül akarnék három
marsi évnél többet itt maradni.
– Az elég sok. Hogy bírod a család nélkül?
– Igazából... Csúnya ilyet mondani, de jól, mivel nem igazán köt oda semmi.
– És a férjedet?
– Ő meg kifejezetten szeret itt lenni.
– Miért jöttetek ide?
– Tessék?
– Miért választottátok ezt az utat?
– Hogy miért jöttünk a Marsra?
– Igen. Elég komoly elhatározás kell hozzá.
– Szükségünk volt a pénzre, és jó lehetőségnek tűnt...
– Mik a hosszabb távú terveitek? Hol képzelitek el a jövőt?
– Javier, figyelj... Ez téged miért érdekel?
– Szimplán érdekelnek az emberek. A döntéseik, az érzéseik. Bocsánat, nem
akartam tolakodó lenni.
– Nem sértődtem meg, vagy ilyesmi, csak... Tudom, hogy te ilyen kis lelkis vagy,
de én nem. Én az a flegma és önző fajta ember vagyok, akit nem érdekel mások
élete.
– Értem. Bár ennek is biztos van oka.
– Ja, szar gyerekkor, gondolom én.
– Én szívesen meghallgatom azt is, ha arról akarsz beszélni.
– Nem... Épp azt magyarázom, hogy nem akarok róla beszélni. Semmi ilyesmiről. Nem
azért, mert szégyellem, vagy kínos, csak szimplán nem látom értelmét.
Skyler kezdte kényelmetlenül érezni magát. Nem szeretett senkinek az ilyen privát jellegű dolgairól beszélni. Nincsenek ők olyan jóban, és nincs szüksége se sajnálatra, se együttérzésre. Azt is bánta már, hogy Freyának átadott néhány privát infót, nem mérte fel jól a kettejük viszonyát, az a bigott némber láthatóan meg is botránkozott rajta. Úgy érezte, hogy hülyét csinált magából, nem akart még egyszer ebbe a hibába esni. Gondolta inkább csendben marad, és az adattárolókkal szöszmötöl, talán abbahagyja a kérdezgetést. De nem így történt;
– Rendben. De szerintem csodákat tesz az emberrel, ha kibeszéli az érzéseit. Egy egész tudományág épül
rá, úgy hívják pszichológia.
– Jártam pszichológushoz, tudom milyen – sóhajtott Skyler. – Olyan sok haszna nem volt... De tudod
mit? Látom, nem hagysz békén, szóval tessék, kitálalok! A családomból egyedül
anyámmal tartom a kapcsolatot, de súlyos beteg és demens is, lehet, már azt se nagyon tudja, ki
vagyok. Szóval nem, senki nem hiányol a Földön. Ellenben meglehetősen nagy szükségünk
van a lóvéra, mert drága a kezelése, és nagyon szemét lennék, ha nem fizetném,
mivel gyakorlatilag feláldozta értem az egészségét. Kis szaros voltam még,
mikor az apám meghalt, anyám egy hulladék-ártalmatlanítóban kezdett dolgozni,
ami elég jól fizetett, hogy eltartson bennünket, de felért egy halálos
ítélettel. Benne volt rendesen a szerződésben, hogy ha bármi baja lesz, így
járt, a cég nem vállalja a felelősséget. Néhány év elég is volt, hogy belerokkanjon,
az elődök durva cuccokat hagytak kint a pusztában... A bátyám lelépett, azóta se
hallottunk róla, szóval tőlem függ az élete. Ja, és mindemellett még van egy
rakat hitelem is, amit fizetni kell. Mindenféle baromságra elvertem egy csomó
pénzt, mert úgy éreztem, megérdemlem. Az uram meg egy töketlen hülye volt, és
nem csapott pofán, mikor kellett volna, hogy leálljak ezzel. Ha már itt
tartunk, neki itt a lehető legjobb, mert kellő távolságban van a nagyképű,
holdkóros szüleitől. Nekik semmi sem elég jó és szarba se veszik, így pedig végre
fontosnak tudja mutatni magát, és úgy érezheti, elért valamit.
– És asszem, most kéne befognom, mert ennyi mindent a pszichológusnak sem mondtam el. Ha visszahallom, pedig tudni fogom, hogy te voltál, és letépem a...
Hirtelen világosság. Visszatért az áram.
– Ó, te jó ég, de hülye vagyok...
– Nem, dehogy. Megtisztelő, hogy megosztottad ezeket velem.
– Valahogy a sötétben nem tűnt ekkora baromságnak.
– Ne érezd kellemtelenül magad!
– Már késő... Na, mindegy. Figyelj, munkatársak vagyunk, nem kellett volna ezeket
hallanod. Felejtsük el és lépjünk túl rajta, rendben?
– Rendben. Attól jobban éreznéd magad, ha én is elmondanék magamról valami
személyeset?
– Nem, de úgy is elmondod, szóval...
– Ha visszatértem, a szerelmemmel, María-val összeházasodunk, és gyereket
akarunk felnevelni.
– Ö... Azt hogyan?
– Hogyhogy hogyan?
– Hát... Legjobb tudomásom szerint, csak úgy jöhet ide bárki is, ha kasztráltatja
magát. Tudod, hogy ne gyártsunk kis marslakó bébiket. Vagy neked nem szóltak?
– Tudom, Skyler. Én is elköttettem magam. María-nak pedig alapból nem lehet
gyereke. Más, nehézsorsú gyerekeket akarunk magunkhoz venni. Olyanokat, mint
amilyen te is voltál.
– Hát ez... Egyszerre cuki és zavarba ejtő.
– Úgy érzem ez az Úr terve velem, ezért kellett idejönnöm. Hogy ezt
megvalósíthassam.
– Aha, oké.
– Miért érzek leereszkedést a hangodban?
– Semmi, semmi. Csak furcsa ilyesmi hallani, a Marson. Kissé... Földhözragadt.
– Ha azt hiszed, egy hívő ember világképébe nem fér bele egy másik bolygó, vagy
akár idegen élet ténye, elég földhözragadt vagy.
– Oké. Jogos... Előítéletes voltam, és korlátoltnak skatulyáztalak. Bocsánat. De
megtéríteni nem akarsz, ugye?
– Nem. Te menthetetlen vagy! – Mosolygott.
