Suttogások – 19. fejezet

  Egyre inkább tűnt megnyugtatónak a szembe fal... Minél többször bámulta Skyler, annál inkább kezdte megszokni. Ahogy az egész Vulcanus bázist. Egyre inkább úgy tűnt, hogy a sors vezette ide, és ez a hely lesz a végzete. Bár sokat úgy eleve nem gondolkodott, mivel napok óta le volt szedálva.

  Miután a konyhában összeomlott, majd ordítozni és bőgni kezdett, a "lakótársak" úgy döntöttek egy igen erős nyugtatóval orvosolják a problémáit. Ettől, ha épp nem aludt, akkor javarészt csak feküdt, esetleg a folyosókon kóválygott, korlátolt tudattal. Attól is függött az ébersége, hogy épp mennyi szert adtak be neki. Legutóbb csak egy harmad ampulla jutott, így érzékelte a világot de nem kifejezetten tudott vagy akart reagálni belőle semmire.

  Csak feküdt és enyhén tátott szájjal meredt maga elé. Feje az ősz, szemüveges pali ölében nyugodott, akivel már többször is összehozta a balsors. Ő a szokásos, semmitmondó fapofával ült ott, miközben a nő haját simogatta. Elég bizarr jelenet volt.

– Mit mondasz, doktorbácsi, mikor lesz készen az új kislány?
– Hamarosan, hamarosan... Néhány napon belül – dörmögte az öreg a cella (avagy szoba) ajtajában álló Roxan-nek.
– Hú, de nagyon finom lesz! Eljön a bőség ideje – fennhangon kuncogva elvonult.
– Igen, igen... Elégedett lesz a Géniusz – tette hozzá az öreg, magában.

  Hogy mire is kéne készen állnia, nem lehetett tudni. De Skylert nem is nagyon érdekelte. Hallotta, értette a szavakat, amik elhangzottak körülötte, talán még azt is felfogta, hogy róla van szó, de a válaszreakcióig már képtelen volt eljutni.

  Teljesen valótlan, álomszerű világban élt, amikor ébren volt. Az a szürkés, kopott bázis mint egyfajta mennyei váróterem, úgy tündökölt a szemében. Mindemellett pedig hangokat is hallott, mindenféle duruzsolás töltötte meg a fülét, ez pedig olyannyira lekötötte a figyelmét, hogy egyszerűen semmi mással nem volt képes foglalkozni. Minden sokkal fényesebb volt, ugyanakkor tompa, távolinak tűnő és mély. Mintha egy nagy akváriumban céltalanul ringatózó hal lett volna.

  Azt nem tudta, milyen időrendi sorrendben történtek, de tisztán emlékezett bizonyos dolgokra; például arra, hogy látta Creedet. Ott ült a szemben lévő ágyon. Könyökével a térdein támaszkodva, összekulcsolt kézzel, ingerült arccal. Néha járkált is, közben a jobb öklét a bal tenyeréhez ütögette. Feszült volt... Ekkor eszébe jutott, amit Monroe mondott, hogy valószínű a Megtisztulási protokoll során meghalt valakije. Skyler sajnálta őt, valahogy szomorú érzés töltötte el vegetáló testét. Fel sem sejlett már az benne, ami korábban történt köztük, bár a sajnálat puszta érzésén kívül más amúgy sem.

  Viszont erről eszébe jutott Monroe is. Összességében egy undorító hazug disznó volt, aki egyik akadálytól a másikig bukdácsolt. De minek is...? Ez így nem élet, az ő helyében rég öngyilkos lett volna, főleg, hogy a napjai amúgy is meg voltak számlálva a kór miatt. Mámorban úszó agyán az az összefüggés is átfutott, hogy valószínű hazudott a süketnémáról akinek az ő unszolására oltotta ki az életét. Basszus, simán lehet, hogy nem is volt veszélyes, és azok az érvek, amiket Monroe felsorolt, minthogy pedofil sorozatgyilkos, szimplán nem igazak. Lehet, hogy egy ártalmatlan embert ölt meg, ráadásul egy olyan szemétláda kedvéért, akinek amúgy is kampó volt már és biztosan felelős sokak haláláért. Elég csak Javierre gondolni, akinek saját kezével vetett véget. Javiernél jólelkűbb embert nem ismert, erre megmentette azt a köcsögöt, aki hidegvérrel kicsinálta őt.

  Ezek a tények úgy istenigazából nem tudatosultak benne részleteiben, inkább egymáshoz lazán kapcsolódó képek, jelenetek formájában villantak fel, melyek egyre keserűbb érzéseket rakodtak a lelkére. Egyik tragikus veszteség hozta magával a másikat; Monroe-val kapcsolatban az bántotta nagyon, hogy egy rohadék létére megbízott benne, amit ő ki is használt. Sőt valamilyen szinten érzelmileg kötődött is hozzá Skyler, egyfajta biztonságot jelentő apafigura hamis képe alakult róla ki benne, emiatt pedig nem tudott rá haragudni igazán... Hiszen neki közvetlenül nem ártott, sőt, ígéretéhez híven, segítette, ameddig csak tudta.

  Ellenben Creed, akinek kutya kötelessége lett volna viszonoznia Skyler jószándékát, elárulta őt. Többször is hangoztatta, hogy nem érdekli a nő sorsa, illetve az erőszakoskodással az is egyértelművé vált, hogy még csak emberszámban sem veszi. Csalódott benne és haragudott rá, viszont ezeket érthetetlen módon teljesen elfedte az akkor iránta érzett empátia, aminek alapja ráadásul teljesen bizonytalan volt. Az csak feltételezés, amit Monroe mondott róla, simán lehet, hogy egy bekattant pszichopata, és nincs oka sajnálni, mert a börtönőrnél is nagyobb tetűláda. De hát az érzéseket nem lehet megmagyarázni, főként bedrogozva.

  Olyannyira nem, hogyha nem ezek a kaotikus érzések vezérlik, biztosan nem tápászkodik fel és lép oda hozzá. A nyitott cellában idegesen járkáló Creed azonnal felfigyelt rá, ónixfekete tekintetével mélyen az alélt nő homályos szemébe nézett. Skyler a hajdan történtekből észben semmit nem tartva, kizárólag a fent sorolt érzések nyomán megölelte. Lassan, erőtlenül a férfi merev vállára hajtotta a fejét, kezei pedig felcsúsztak a tüzesen forró karjain. Ép ésszel még csak rá sem mert volna nézni, mivel megalázta, bántotta és megerőszakolta. De az ép esze messze járt, ami több szempontból is szerencse. Creed látta, hogy nincs magánál, amúgy talán ő is másképp reagált volna. Így viszont mert engedni saját megtörtségének és elcsukló, nyelésekkel szabdalt szuszogással kisérve, megölelte a nőt. Fejét az övéhez nyomta, finoman körülfogta a derekát, szemeit pedig összeszorította. Néha még neki is kellett, hogy kicsit gyenge lehessen, és magában azt mondhassa; "igen, tudom".

  Lehet tíz másodpercig, vagy egy egész percig tartott, sőt, talán meg sem történt. De mindegy is, hiszen nem emlékezett rá később, akkor pedig még ha magánál is lett volna, sem tudhatta, hogy utoljára látja a pilótát.

  Tisztázatlan körülmények között került Monroe vesztőhelyének ajtaja elé. A folyosón ült, hanyag törökülésben, görnyedt háttal. Lassan előre-hátra hintázott, ekkor elkezdte észlelni a környezetét. A szer hatása alábbhagyott, lassacskán kezdett többé lenni, mint egy bolyongó szobanövény. Olyannyira, hogy a cikázó emlékképek mögött valódi gondolatok is megjelentek.

  Ezzel el is érünk a legfrissebb, fel aligha dolgozható tragédiához, Freyához. Amint a gondolatsor e szerencsétlen emlékéhez ért, Skylert önkénytelenül elfogta a hozzákapcsolt émelygés. A hasát kezdte el simogatni, ami pszichés alapon fájdult meg neki. Kegyetlen törvényszerűség, hogy a legjobb emberek húzzák a legrosszabb lapokat az élet csalfa paklijából. Nála szarabbul senki nem járt, ez tény. Nem elég, hogy önzetlenül, az egészségét áldozta fel a nagy célért, de még békében nyugodni sem hagyták. Mint holmi alantas dögevő bestiák, lakmároztak a poraiból, amiben a legrosszabb, hogy tudtán kívül Skyler is részt vett.

  Mindezt végig gondolva – vagyis inkább sejtve – beugrott neki valami; feladata van, őriznie kell az adathordozót, amit Freya még a vizsgálófülkében nyomott a kezébe. Sőt, mi több, el kéne juttatnia azt egy másik bázisra! Na de hol lehet...? – Skyler hirtelen megugrott és lomhán tapogatni kezdte a kórházi hálóingjét, majd miután nem találta, tágra nyílt szemekkel meredt maga elé. Próbált volna gondolkodni, a szándék meg volt, de az agya még mindig a bódító koktélban úszott, úgyhogy képtelen volt rá.

  Egy droid jelent meg mellette, egy a bázison szolgálatot teljesítő nagy, ijesztően viseltes darabok közül. Se szó se beszéd, rángatni kezdte, azt akarván, hogy kövesse. De mivel Skyler szinte lábra sem tudott állni, meg amúgy sem értette, mi szándéka vele a gépnek, csak kapálózott. Így végül karjainál fogva húzta végig a földön, mint egy darab rongyot. A feje lógott, csak a padlót tudta bámulni amitől kis híján elhányta magát. Miután megérkeztek az addig számára ismeretlen helyiségbe, arra eszmélt fel, hogy valaki ordibál vele és pofozza.

– Ne szórakozz velem, de rohadt ribanc! Ki vele, honnan jöttél valójában? Az egyik Amazonis bázisról? Vagy a Hellas régióból? BESZÉLJ! – őrjöngött vele egy idegesítő hangú alak.

  Skyler egyfajta orvosi székbe omolva volt kénytelen elszenvedni a "kérdezz-feleleket". Kiverte a víz, légszomj gyötörte, közben pedig még csak a szemét sem tudta nyitva tartani. Előtte egy aprótermetű, sárga vegyvédelmi ruhába öltözött figura pattogott és hadonászott.

– Ezt nem hiszem el! Ilyen nincs! – visított torkaszakadtából a "vendéglátója". Toporzékolva nekiállt püfölni egy szekrényt, majd visszafordult Skylerhez és a vállánál fogva rázta. – Ébresztő! Ne most aludj, válaszolj!

  Persze válasz nem érkezett, ami azt illeti szörnyen érezte magát és az ájulással küzdött. Már nem is kifejezetten a narkó miatt volt ki, hanem úgy általában, volt életereje végén. Nem is értette, mit magyaráz neki az a mitugrász, a füle zúgott, a szemhéját is csak rebegtetni tudta. Erős lámpafény tűzött rá, a méregsárga figura pedig csak egy ártó démonnak tűnt. Mintha a pokolban agonizálna és épp a sátán lángnyelvei égetnék a testét... Közben a rajta nemrég végrehajtott beavatkozástól felszökött a láza is.

– Mit csináltatok vele, te idióták? – ordította a védőruhás az ajtóban leszegett fejjel álló Roxannek és az orvosnak. – Legalább ti válaszoljatok már, bassza meg! – visította.
– Muszáj voltam neki nyugtatót adni neki, különben nem tudtuk volna beültetni a... Meg amúgy is, még előtte idegösszeomlást kapott... – motyogta az őszhajú.
– Mi? Mi van? – rivallt rá a démoni alak.
– Nyugtatót voltam kénytelen...
– Nyisd már ki a kurva szádat és beszélj úgy, hogy én is halljam, te vén barom!
– Idegösszeomlást kapott, mondom! Még a beültetés előtt... És ha már úgy is le kellett szedálni, akkor becsináltam a beültetést is.
– Idegösszeomlást...? Igen? Nahát! – gügyögte. – És mégis hogy? Egy rohadt dolgot bíztam rátok! Mondtam, hogy értékes lehet, erre most hogy néz ki?
– Ha mégsem jönne össze, akkor legalább megehetjük majd... – nyöszörögte Roxan.
– Nem, nem fogod megenni, te aberrált picsa! – hallgatta el "szerelmét". – Ő jelentheti a megoldást minden problémánkra, ti fogyatékosok! Még az is lehet, hogy nem kell többé dögöt ennünk!
– Hogyhogy? Dehát a múltkor azt tetszett mondani nekem, hogy... – pityergett Roxan.
– Tudom, mit mondtam, de már nem azt mondom, bassza meg! A beültetés már nem fontos! Tudjátok jól, hogy nem én döntök ezekben! Van aki kurvára sokkal jobban tudja a dolgokat nálatok, és még nálam is! Szóval addig az volt, mostantól meg ez van!
– Szerintem tényleg a Palladisról jött, hiszen... 
– Igen? Ilyen nagyon okos vagy? Te demens fasz, egyértelmű, hogy hazudtak, mert a Palladison nem végeznek kísérleteket embereken!
– De az űrruhájuk...

  Erre egyszerűen csak egy hosszas és velős ordítással válaszolt.

– Ne csesszétek fel még jobban az agyamat! – fröcsögte. – Nem tudom honnan a rákból szereztek palladisi űrruhát, de biztos, hogy nem onnan jöttek! Valahol, valaki, valahogyan immunissá tette ezt a nőt, ahhoz pedig, hogy meg tudjuk kis és hogyan, rendesen meg kell vizsgálni. De rohadtul nincs olyan állapotban! Szóval pofátokat befogjátok, menjetek és hozzátok minél hamarabb helyre! Ki kell szednünk belőle, hogyan csinálták, ha túl akarjuk élni az évet!

  Skyler még egy utolsó pillantást vethetett a kellemetlen társaságra, akivel eme kínzó perceket töltötte. Felismerte azt a beteges szempárt. Akárcsak első találkozásukkor, most is egyfajta szűk ablakon meredt rá; a vegyvédelmi ruha mögött nem más állt, mint a Géniusz.

  Habár a vallatás véget ért, nem sejtette, hogy megpróbáltatásai még korántsem értek véget. Mint egy selejtes alkatrészt a szeméthalomra, úgy vetették az ágyra. Egyedül volt a cellában. Helyezkedett kicsit, majd mély, tudatlan álomba került. Már nagyon várt rá az üresség, teste pedig mindennél jobban vágyott a semmire.

  Utolsó erejével kitapintott és megmarkolt valamit a matrac alól; az adathordozót és Freya hozzácsatolt karperecét.