Tanmese XXII. századi gyerekeknek – 1. fejezet

  Antropocén. Furcsán hangzik, igaz? Mint egy betegség, és ha jobban belegondolunk, az is. Egy máig tartó súlyos kór a világon, amit nem más okozott, mint az ember. Persze nem te vagy én, hanem más emberek. Azok, akik előttünk éltek itt, és nagyon mások voltak, mint mi. Nem rosszabbak, vagy gonoszabbak, leginkább csak kapzsik és felelőtlenek.

  Na, de kezdjük az elején! Ha még nem hallottad volna, az Antropocén egy korszak elnevezése, annak a korszaknak, amiben ma is élünk. Két évszázada tart, a kezdete pedig egy fontos dátum; 1945. Véres és értelmetlen háború dúlt ekkor, aminek egy pusztító fegyver, az atombomba vetett véget. Ez a fajta fegyver nem csak az ellenséget, hanem szó szerint mindent és mindenkit elpusztított ott, ahol bevetették. Hatalmas körben érintett minden egyes élőlényt, ráadásul ahol használták, ott még hosszú időn át az életre káros sugárzás tombolt. Atombombát ugyan azóta sem vetettek be, de még bő száz évig használták az atomtechnológiát energianyerésre is, mialatt több katasztrófát is okozott. Elődeink csak sokkal később ismerték be, hogy ez a technológia jóval veszélyesebb, mint amilyen hasznos.

  Ma már a legtöbb tudós egyetért abban, hogy az atomtechnológia általános elterjedésétől számítjuk az Antropocént. Ez egy görög eredetű szó, nagyjából azt jelenti "emberi időszak". Azért hívják így, mert ennek a korszaknak a legfőbb jellemzője, hogy a minket körülvevő környezet már nem önműködő, mivel az ember olyannyira átalakította, hogy lassan tönkremegy.

  Régen, még az Antropocén elején sem ilyen volt a világ, mint ma. Nem voltak városállamok, azokban ökobunkerek, azok körül pedig nem voltak domíniumok. Nem csak az oázisokban volt élet, mert a pusztító viharok, vagy a tüzek sokkal ritkábbak voltak. Régen csak erdők, mezők, farmok, falvak és városok voltak. Települések falak nélkül, az emberek pedig szabadon költözhettek egyik helyről a másikra, sőt, sokan azt is megengedhették maguknak, hogy egész világot körbeutazzák. Sokkalta több helyen lehetett növényeket termeszteni, mint most. A szárazföldek majd kétharmadán bőséggel volt édesvíz, a legelőkön állatok voltak, amiknek a tejét és a húsát fogyasztották. Kellemesen hangzik. Rendelkezésre állt minden, ami ahhoz kell, hogy az emberek jól éljenek.

  Nagyon sokan viszont nem éltek jól. Rengeteg ember volt szegény, annyi, mint amennyi ember ma összesen él a Földön. Ők nyomorban, egészségtelenül éltek, éheztek, nem jutottak tiszta vízhez, ennek a legfőbb oka pedig a felelőtlenség és kapzsiság voltak. A világ akkor országokból állt, melyek területileg – az Antarktisz kivételével – teljesen lefedték azt. Voltak nagy, kicsi, gazdag és szegény országok. Az emberiség sorsát eleinte néhány fejlett, gazdag ország vezetői határozták meg, majd az országok helyét a hatalomban egyre inkább átvették a világot behálózó vállalatok. Ezt a folyamatot nevezik a globális-fogyasztói társadalom létrejöttének. Ezeknek az arctalan, pusztán anyagi érdekektől vezérelt  vállalatoknak a kezében volt a legrosszabb helyen a hatalom. Bár rendre azt állították, fontos nekik, mi lesz a világ sorsa, cselekedeteik az összeomlás szélére sodorták a globális-fogyasztói társadalmat.

  Az elődök életvitele a fogyasztásra épült, ami pazarló és szennyező volt, feleslegesen sokat fogyasztottak mindenből. Kőolajból, földgázból és szénből nyertek energiát, rengeteg tárgyuk műanyagból készült, amelyek maradványait ma is mindenhol megtalálni. Egyre többen lettek és egyre több mindent akartak. Ételt, ruhát, eszközöket, amik gyártásához, működtetéséhez sok energiát és vizet használtak fel. Olyan sok mindent akartak, amire valójában már nem is volt szükségük, miközben sok társuk a létszükségleteit is alig tudta kielégíteni. 

  Habár újabb és újabb technológiákkal rukkoltak elő, melyek működése kevésbé volt pazarló, a fő probléma nem szűnt meg. Többet vettek el a Földtől, mint amennyire szükségük volt, többet, mint amennyit a Föld adni tudott volna. Ráadásul, amit elvettek, nem igazságosan osztották szét. Rengeteg embernek alig jutott valami, míg néhányaknak szó szerint annyi vagyona volt, hogy számon se tudta tartani. Nem ritkán pedig, ez a két fajta ember egymás mellett élt.

  Jogosan kérdezheted; ilyen ostobák voltak? Nem voltak vele tisztában, milyen káros, amit tesznek? Vagy csak önzésből csinálták? A válasz mindhárom kérdésre; igen.

- Gazdaságuk és társadalmuk az átlagember kihasználására épült, ezért a tudatlanság és a dezinformálás általános volt. Sokak előtt nem volt ismert a helyzet súlyossága, így tenni sem tudtak ellene, vagy nem volt lehetőségük, mert elsősorban a megélhetésért küzdöttek.

- Némelyek, akik ismerték a tevékenységük káros mivoltát, úgy gondolták a változtatás túl sok energiát és pénzt kíván, ami érdekeik ellen van, így veszteséget okoz. Meglehetősen ostobák voltak, hisz féltve őrzött vagyonuk az Összeomlás után semmissé lett.

- Társadalmi rendszereiket a természet adta ingyenes erőforrások tartották fenn, ezzel viszont, fenntarthatatlan módon pazaroltak. Önzőek is voltak tehát, mert saját pillanatnyi kényelmük fontosabb volt a mostani emberek jóléténél.

  Mikor közeledett az Összeomlás, már sokan hangoztatták, hogy változtatni kellene mindezen. Változást viszont alig ért el az emberiség, mert a hatalom, mint említettem, olyan csoportok kezében összpontosult, akik csak kifogásokkal álltak elő és másoktól várták a megoldást. Hogy jobban megértsd, mi történt, íme egy tanmese; Képzeld el, hogy van egy csónak, amiben tízen ülnek, mindegyiküknek van egy evezőlapátja. Az evezősök látták a térképen, hogy egy vízesés van előttük, amin ha lezúgnak, azt valószínűleg nem élik túl. Úgy gondolták viszont, hogy a zúgó még messze van, így hajókáznak, élvezik a szép időt, majd ha közelednek a veszélyes szakaszhoz, kijönnek a partra, vagy irányt váltanak.

  Telt, múlt az idő, már hallani lehetett a vízesés hangját. Egyikük javasolta, hogy kezdjenek el a partra evezni, de a többiek leintették. Van még idejük, nem kell úgy sietni. De a vízesés egyre hangosabb lett, már hárman is aggódtak, viszont a többség továbbra sem látta szükségét a cselekvésnek. Mikor a zuhatagot már látták is, olyan erős lett a sodrás, hogy nem tudtak volna csak úgy partra szállni. Elkezdtek az ellenkező irányba evezni, korábban még könnyűszerrel kiszállhattak volna, de most már csak nagy erőfeszítések árán.

  Az egyikük karja hamar elfáradt, lassítani kezdett. Gondolta, kicsit pihen, hisz még mindig kilencen eveznek, az ő teljesítménye ezen nem oszt, nem szoroz. A mögötte ülő ezt észrevette, és belegondolt; ő is elfáradt, ráadásul éhes is. Nem gond, ha nem evez olyan erősen, a végén még rosszul lesz az éhségtől. A másik nyolc ember bőven elég ahhoz, hogy visszaterelje a csónakot a zuhatagtól. További két ember látta, hogy ketten nem eveznek, ami felháborította őket. Hogy képzelik? Ők dolgozzanak, míg a két társuk piheg? Ez nem igazság! Így ők nem hajlandóak evezni, hisz egyenlően kéne megosztani ezt a terhet.

  Hatan maradtak, akik értetlen álltak azelőtt, hogy négyen feladták, mikor közeleg a vízesés. Felszólították őket, hogy folytassák az evezést, vagy mind meghalnak. Azonban ahelyett, hogy felismerték volna a helyzet komolyságát, mind a négy csak azt hangoztatta, miért nem akarja folytatni. Az első azzal érvelt, hogy messze még a zuhatag, felesleges fárasztania magát. Kicsit pihen, mielőtt folytatja. A másik azzal, hogy ő már nem bírja az evezést, olyan éhes és gyenge. A harmadik és negyedik addig nem volt hajlandó folytatni, amíg van, aki megengedheti magának, hogy lazsáljon.

  Mivel csak hatan maradtak, nekik még megterhelőbb lett az evezés. Az ötödik hamarabb kifulladt, mint gondolta, pihennie kellett, nem bírta tovább. A fél csapat nem csinált semmit, míg a másik fele erején felül küzdött az egyre erősödő sodrással. Ordibáltak, könyörögtek a többieknek, hogy kezdjenek el evezni, a saját érdekükben, de hiába. Veszekedésben törtek ki, abba is belementek, kinek a hiába, hogy ilyen közel kerültek a zuhataghoz, nem mintha ez számított volna. Már késő volt. Túl közel kerültek a vízeséshez, ahol már nagyon gyors volt a sodrás. Tízen se lettek volna elegen, hogy visszaevezzenek. A csónak lezuhant, és összetört. Tízből hárman élték túl, akik a vízben sodródva kapaszkodnak a roncshoz.

  Ez történt tehát a Hulladékkorszakban, ami a nagy Összeomláshoz vezetett. Az evezősök közti vita jól szemlélteti az ún. klímakonferenciákon zajlottakat. 2047-ben (szintén fontos dátum) tartották az utolsó klímakonferenciát, ezeken az eseményeken a világ országainak vezetői időről időre ígéreteket tettek arra, hogyan változtatnak a tevékenységükön a baj megelőzése érdekében – habár, a globális vállalatok felelőssége ekkor már nagyobb volt. Tudták, hogy egyre közeleg a vész, de mindig találtak valami kibúvót. Kifogást arra, hogy az ígéreteiket miért nem tudták betartani. A be nem tartott ígéretekből csak parttalan viták lettek, miközben küszöbön állt a katasztrófa. Addig vártak, amíg már késő volt bármit is tenni, épp, mint az evezősök a csónakban.

  Az utolsó, sikertelen klímakonferenciát Nusantaraban tartották. Ez egy hajdan buja erdőkkel borított ország, Indonézia fővárosa volt. Ezt a várost akkor újonnan építették, mivel a korábbi főváros, Jakarta nagyrészt víz alá került a tengerszint-emelkedés miatt. Ironikus, nemde? Az eseményen hivatalosan is kijelentették, hogy klímaváltozás kezelése kicsúszott az ember kezei közül, így a földi élet és ezáltal az emberiség jövője kilátástalanná vált. Ma már sem Jakarta, sem Kota Mahakam, sem az esőerdők nem léteznek.

  Nézzük meg pontosan, mikor is volt a "túl késő"! Az Összeomlás időszaka a 2050-es évektől a 2070-es évekig tartott. Ez a húsz év az a néhány másodperc a történelemben, mikor a csónakunk, a Föld, a vízesésen lezuhant.

  Az egyik legfontosabb ígéret, amit a klímakonferenciákon nem sikerült betartani, a bolygó átlaghőmérsékletének emelkedésére vonatkozik. Az ígéret szerint azt 2, de inkább 1,5°C fok alatt kellet volna tartani. Az Összeomláskor 3,1°C volt. A Földön az ember megjelenésével évről évre egyre melegebb lett, ez a melegedés pedig a Hulladékkorszakban nagyon felgyorsult. Az Összeomlást megelőző minden egyes év rekordmeleg volt a történelem során, egészen a következőig, ami még melegebb. Ez nem csak azt jelentette, hogy a nyarak forróbbak, a telek pedig kevésbé hidegek lettek, hanem azt is, hogy a Föld nagy éghajlati rendszereinek egyensúlya felborult.

  Az évszakok változása, a tengeri áramlatok folyása, a légtömegek körforgása a Földön olyan volt, mint egy jól működő gépezet, mint egy élőlény életfunkciói. Kiszámítható, amihez tudtak alkalmazkodni az emberek, a növények és az állatvilág. Ez az egyensúly lassú, kis változásokkal évmilliókig fennállt, amíg az ember hirtelen ki nem billentette. A melegedést eleinte a kőolaj és szén elégetése miatt keletkezett gázok hajtották, illetve az e gázokat megkötő erdők kitermelése. Ezzel hiába hagytak fel, mert a sarkvidéki fagyott talaj olvadásával nagymennyiségű metán került a légkörbe. Ez a gáz pedig sokkal jobban melegítette a bolygót, mint a korábbiak, és különösen káros is, mert bontja a Föld pajzsaként szolgáló ózonréteget, ami véd a Napból érkező gyilkos sugárzástól.

  Mindennek következtében több nagy tengeráramlat fokozatosan leállt, egyes tengerekben túl meleg lett, máshol iszonyatos hideg. Az áramlatok nem csak a tengereket, de a szárazföldeket is megfelelő hőmérsékleten tartották, így ott is szélsőségek jelentkeztek. Ezáltal a légtömegek mozgása megváltozott, az időjárás kiszámíthatatlanná vált. Néhány napon belül követte egymást jégeső, szélvihar, perzselő hőség, aszály, majd felhőszakadás és árvíz. Épp, mint ma, kint a pusztaságokban.

  Ezeket a szélsőségeket, valamint a megnövekedett sugárzást a legapróbb, de legfontosabb élőlények nem bírták elviselni. A rovarok, melyek a növények beporzását végezték és azok a tengeri planktonok, melyek oxigént termeltek, valamint az apró rákok, amik a planktonokkal együtt a tengeri tápláléklánc alapját képezték. Ha nincs plankton és krill, a kis halak tömegei halnak éhen, ahogy azok a nagy halak is, amik a kis halakat ették, és amelyeket az ember halászta. Ha nincs, ami növényeket beporozza, azok nem tudnak szaporodni. Nem lesz termés, amit az ember betakarítson, és amivel az állatait etesse. Ráadásul nagyon sok növény ugyanúgy nem élte túl az időjárási szélsőségeket, mint a rovarok.

  A természet gépezetéhez ugyanúgy hozzátartoztak a nagyobb vadonélő állatok is. Mindegyiknek volt egy szerepe a gép működtetésében, azonban az ember a gépnek folyamatosan eltávolította egy-egy alkatrészét. Egyre nagyobb és nagyobb területeket vett el a vadontól, és mivel nem volt hol élniük, a vadállatok döntő többsége eltűnt. Az ember maradt az egyik legnagyobb egyedszámban élő faj a bolygón. Alkatrészek híján a gépezet működésképtelenné vált, az ember pedig ráébredt, hogy ez volt az a gépezet, ami őt életben tartotta.

  Nagyon sokan nem is élték túl ennek a gépnek a tönkremenetelét. Húsz év leforgása alatt 10 milliárd emberből 7 milliárd tűnt el az Összeomlás következtében. A csónak lezuhanását csak három evezős élte túl. Mikor ellehetetlenült a mezőgazdaság és a halászat, hatalmas éhezés tört ki. Mindenhol, nem csak a szegény, de a gazdag országokban is. Ahol pedig eleve szegénység és éhezés volt, ott sokkal súlyosabb lett a helyzet. Ezek a területek Afrikában, Délkelet-Ázsiában és Dél-Amerikában helyezkedtek el. A fejlett országokat a gazdaság bedőlése és a menekültek tömegei is nyomasztották.

  A kevés élelemért és vízért azonnal fegyveres konfliktusok, háborúk robbantak ki. Mivel nem volt elég élelem, a dolgozók nem tudtak munkába állni, leállt az ipar, nem termeltek több árut. Mindenhol mindenből hiány lett, ami addig elérhető volt, amire az addigi fogyasztói társadalom épült. Nem volt élelem, sok helyen víz, ruha, gyógyszer, használati eszközök. A kevésért, ami maradt, az emberek egymást kezdtél ölni.

  Kitört az anarchia, az országok és nagyvállalatok nagyrészt megszűntek. A társadalom működésképtelenné vált, mindenki magára maradt. Az az eltűnt hétmilliárd ember vagy éhen halt, mert nem volt élelem, megölték a harcokban, vagy betegség vitte el, mert legyengült és nem volt megfelelő orvosi ellátás. Sokakkal természeti csapás végzett, például árvíz, tűzvész. Az oikumené, azaz az emberi lakhatásra alkalmas területek mérete töredékére zsugorodott.

  A túlélők az oázisokba áramlottak, ahol a helyi klíma kedvezőbb volt, így maradt még víz és használható termőföld. A különböző helyekről jött emberek itt új közösségeket kezdtek formálni. A mai poliszok, vagy városállamok ott jöttek létre, ahol az embernek a legjobb esélye van a túlélésre. A közösségirányítás elsősorban a hadseregek és azok tudósainak kezében volt. Az első ilyen városállam Akropolisz néven Skandináviában, Európa északi részén alakult – innen ered a polisz elnevezés. Ma városállamokat leginkább Észak-Amerika és Eurázsia hűvösebb részén találunk.

  Minden városállam más, van ahol könnyebb az élet, van ahol nehezebb. Szívükben létrejöttek az ökobunkerek, amelyek a természet erőivel szemben védett komplexumok. Itt élnek a legfontosabb személyek a közösségben, ezek a szolgáltatások központjai, a kultúra és tudás mentsvárai. Körülöttük kiépültek a domíniumok, ahol a köznapi ember él és dolgozik a közösség ellátásáért.

  A megmaradó népesség mindössze 40%-a él városállamokban, tehát tízből négy ember. A többiek a kietlen pusztákban próbálnak meg túlélni, nomád körülmények között, a természet csapásainak kitéve. Így, ha ezt a könyvet olvasod, ami azt jelenti, hogy iskolába jársz, tehát egy városállamban élsz, nagyon szerencsésnek mondhatod magad!

A legfejlettebb városállamok ma a világon: Cascade City és Appalache Fort Észak-Amerikában, Nibelungstad Közép-Európában, Angaragorodok Nyugat-Szibériában és Guangrong-Rongjao Közép-Kínában.

  Újabb fontos dátum, 2086, mikor létrejött a North Horizon (röviden NH) nevű városállam-szövetség. Ennek célja, hogy a legerősebb poliszok együttes erővel hatékonyabban küzdjenek az emberiség túléléséért és a jólétéért. 2092-ben e szövetség tagjai aláírták a Gaia-egyezményt, ami kimondja; a fennmaradás és az alkalmazkodás mellett az ökológiai károk helyrehozása az emberiség fő célja. Ezt Rekultivációnak hívják, az Összeomlás korából felemelkedve az emberiség elkezdte javítani a környezet állapotát. A tudósok már az anarchia ideje alatt is folyamatosan dolgoztak a megoldásokon, de ezek kivitelezésére csak a társadalmi viszonyok stabilizálódása után nyílt lehetőség.

  A rekultiváció hatalmas feladat és igen lassan haladt. Egészen addig, míg egy európai tudós, Walton Tiery, ki nem fejlesztett rá egy hatékonyabb módszert. Ez az úgynevezett E-Op, azaz energia-optimalizáló rendszeren alapult. Lényege, hogy nagyon erős mágnesek segítségével a környezetből könnyen lehet nagymennyiségű energiát kinyerni, azt pedig viszonylag tartósan tárolni. Ez a nagy mennyiségű energia nem csak az emberek mindennapi igényét fedezné, de olyan, nagyteljesítményű gépeket is meghajthat, melyek segíthetnek a helyreállításban.

Ki lehetne szűrni a légkörből a felmelegedést okozó gázokat, ártalmatlanítani lehetne az elődök hulladékát, tisztítani lehetne a vizet és a talajt, valamint csökkenteni lehetne a természeti csapások erejét. Nagyon jól hangzik, igaz? Volt vele viszont egy nagy gond. Ezek az erős mágnesek ritkaföldfémekből készültek, melyek, mint a nevükből látszik, nagyon ritkák. Az elődök a készlet nagy részét elhasználták, így alig maradt belőlük, a bányászatuk pedig nagyon környezetszennyező lenne.

  Erre kínált megoldást az All-Invest nevű társaság nem sokkal később; ismert volt ugyanis, hogy más bolygókon nagy mennyiségben fellelhetőek ezek a fémek, így azt javasolták, szerezzük be onnan az alapanyagot. Az űrutazás és a bányászat egy idegen bolygón izgalmasan hangzik, azonban nagyon drága és körülményes. Nem engedhetett meg az emberiség magának egy ilyen luxust, mikor sokan nyomorban élnek még mindig. Végül az NH támogatta a tervet, mert belátták, e nélkül talán soha nem lesz olyan élhető a Föld, mint azelőtt. Csaknem száz évvel az első Marsra szállás után, ismét robotok és emberek indultak a szomszédos bolygóra, ám ezúttal a puszta felfedezésvágynál sokkal fontosabb céllal; megmenteni a Földet.

  A Mars sokkal kegyetlenebb hely, mint a Föld, még a poliszokon kívüli pusztáknál is zordabb. Nincs levegő, nincs élet, csak kövek és homok. Az űrből halálos sugárzás érkezik folyamatosan, így az ember csak különleges ruhákban és védett helyeken tud életben maradni. Aki a Marsra megy dolgozni, embert próbáló feladatot vállal, amire nem mindenki alkalmas.

  Az első marsbéli bányászkolónia 2118-ban nyílt meg, a déli félgömb nyugati részén, a Tharsis régióban. Ma it található a legnagyobb, New Midland névre keresztelt komplexum, mely tulajdonképp három telep egybeolvadásával jött létre. A legújabb és legmodernebb pedig Palladis City, az északi félgömb keleti részén, az Elysium régióban. A város az Aelois Planumtól északra épült, egy kráterben. Nevét a palládium nevű értékes fémről kapta, melyet a közelben bányásznak. Fellelhető itt továbbá irídium és neodímium is. Ezek mind szükségesek a környezet helyreállításához használt gépek mágneseihez

  Ez a legkülönlegesebb hely a bolygón, egy műszaki csoda, ráadásul tartós lakhatásra is alkalmas. Építésekor az E-Op technológiának köszönhetően, szinte csak helyi anyagokat használtak fel. A Földről jószerivel csak az "életet", az embereket és a növényeket kellett a városba hozni. A legtöbb marsi bányásztelep egy bunkerre hasonlít, épp azért, hogy védjen a veszélyes sugárzástól és megtartsa a belső levegőt. Palladis City azonban, amellett, hogy biztonságos és tágas, világos is. Mindenekelőtt pedig, élettel teli.

  Az épületek közt fű és fák zöldellnek, melyek biztosítják az oxigénellátást. A víz és szerves anyagok körforgása önfenntartó, mint egykor a Földön. Az emberek helyben termelt ételt esznek, sőt, még kisállatok is szaladgálnak a kertekben. A bolygón egyedüliként itt esik az eső és fúj a szél, a belső időjárást szabályozó rendszernek köszönhetően. A városban számos kikapcsolódási lehetőség nyílik, a jólét fenntartását pedig a legmodernebb technológia biztosítja.

  Röviden, ez a hely olyan, mint amilyennek a Földet szeretnénk. Mi pedig azért dolgozunk itt, a Marson, hogy egyszer minden ember élvezhesse ezt.

Írta Freya Wilkers. In: Oktatási segédanyagok 12 éveseknek, NH Egységes Tanítási Keretterv, 2148