Túl szép, hogy igaz legyen - 22 fejezet

  A szivárvány színeiben játszó kaleidoszkóp-világ merengett a szemei előtt. Gyönyörű volt, és egyben megnyugtató is. Maga a természet megtestesült harmóniája táncolt előtte, nem hallott vagy érzett semmi mást. Vajon ez lenne a túlvilág? Vagy még csak úton lenne oda? Ha tudott volna gondolkodni, biztos ez járt volna a fejében.

  Hiszen meghalt, ez kétségtelen.

  Miután ismét elszenderült néhány pillanatra, beütött a krach: elkezdte érezni az ujjait, tompa fájdalom sejlett fel a kézfejében, a többi meg jött magától. A valóság a fényre rángatta a tudatát, az ismeretlen új információkra válaszul az agyát elöntötte az ostoba túlélési ösztön, így kétségbeesetten kapálózni kezdett.

  Azt érezte, hogy körbe van zárva valamivel, mintha egy dobozban feküdt volna. Vagy talán... Koporsó lenne? Mindenesetre végtagjainak alig volt mozgástere, folyvást beleütköztek valamibe. Hangokat is hallott, mélyebb, duruzsoló beszédet. Aztán egyszerre minden kitisztult: a hangok és fények élesebbé váltak, a bőrét pedig frissítő szellő csapta meg – Kinyílt a stabilizálófülke ajtaja, amiben feküdt.

 – Hé, hé... Nyugi, semmi baj! – Egy erős és meleg kéz próbálta lefogni a karjait.

  Skyler csak vonaglott és zihált, de másodpercről másodpercre egyre lassabban. A kezdeti sokk alábbhagyott, teste fokozatosan hozzászokott a környezethez. Kitisztult a világ, egy tetszetős férfi állt mellette, az első ami azonnal feltűnt neki, az égkék szemei voltak.

  – Oké, ez az... – nyugtatgatta a kellemes hang.
  – Hol vagyok? – krákogta a nő.
  – Minden oké, biztonságban vagy. – Mosolygott a férfi. – A nevem Caleb, odakint találtunk rád.
  – Mi...? – Értetlenkedett. Próbálta felidézni, mi történt.
  – Nem emlékszel semmire? – kérdezett vissza Caleb.
  – Nem igazán.
  – A semmi közepén feküdtél egy beltéri szkafanderben... Még épp időben vettük a vészjelzésedet.
  – Vészjelzés...? – merengett magában Skyler.
  – Mondd csak... Hogy érzed magad? – Caleb egy görgős széken ült, oldalra gurult és a kijelzőkre meredt.
  – Jól, azt hiszem.
  – Az émelygés normális. Ezen kívül van izom vagy belső fájdalom, netán légzési nehézség?
  – Te orvos vagy?
  – Nem dehogy! – Vigyorgott. – Csak egy lelkes amatőr. Úgy látom jól sikerült a kezelés, de a biztonság kedvéért lefuttatok még egy diagnosztikát.
  – Milyen kezelés?
  – Nagyon ramaty állapotban voltál. Kénytelenek voltunk génkezelést adni neked, hogy túléld.
  – Komolyan?
 – Igen. Normál esetben már nem kísérelné meg senki, de a kapitány ragaszkodott hozzá... Szóval a lebrutálabb dózist kaptad és így sem voltam benne biztos, hogy sikerül.
  – Te jó ég... – Fogta a fejét.
  – Ja, négy napig voltál kiütve. Viszont elég nagy mázlid volt! – Közben a beállításokat végezte a gépen.

  Skyler hátradőlt és a lámpákat bámulta. Megpróbálta felfogni az elhangzottakat, viszont minél inkább agyalt, a tudata annál inkább ellenkezett az információk befogása és feldolgozása ellen.

  – Fölébredett mán? Igeen? – Egy tagbaszakadt alak rontott be a helyiségbe.
  – Hé, öcsi! Mit mondtam neked? – szúrta la Caleb.
  – Én csak látni akartam...
  – Ne zavard, még gyenge!
  – Helló! – A nő szemébe meredt bamba tekintetével és gyerekesen integetett neki.
  – Szia...
  – Mi a neved? Tényleg nagyon szép vagy te...
  – Skyler vagyok – válaszolt megszeppenve a vendégnek.
  – Én meg Gólem!
  – Dehogy vagy Gólem... – vágott közbe Caleb. – A neve Gregory. És túl izgatott lesz, ha új arcokat lát. Na, ennyi, elég volt. Kifelé, hagyjuk pihenni!

  Felállt, hogy kiterelje Gregoryt, vagy Gólemet. Ekkor tűnt fel Skylernek, hogy Caleb jobb keze és mindkét lába mű. Egy megannyi apró alkatrészből álló robotkarja volt, eleinte azt hitte valamiféle kesztyű vagy tetoválás. Ezután látta meg, hogy Gólem fejének hátsó részét szintén egy fémdarab takarja. Az arcának bal fele amúgy is furcsán állt, kissé meg volt ereszkedve, mint a sztrókos betegeknek. Tartása féloldalas, a viselkedéséről nem is beszélve. Kissé bizarr társaság, de nekik hála van még életben. Eszébe is jutott, hogy illene ezt kifejeznie...

  – Caleb! – A férfi visszafordult az ajtóból. – Köszönöm... Mindent amit tettél. Nagyon hálás vagyok.
  – Szívesen máskor is. De inkább ne legyen máskor... Skyler.

  Maga sem tudta miért, de a nő elpirult. Alapvetően nem szerette kiszolgáltatottnak érezni magát de ez a helyzet inkább volt zavarba ejtő, mintsem zavaró. Szerencsére Caleb vette a lapot.

  – A szomszéd szobában van a gyengélkedő, ott össze tudod szedni magad és lepihenni. Ha bármi kéne, csak hívj a falon lévő panellal.

 Távoztak.

  Skyler hátradőlt és nagyot sóhajtott. Erőt gyűjtött, hogy kimásszon abból a szerkezetből. Jobbnak tűnt nem rágódni a helyzeten. Biztonságban van, normális emberek közt, akik megmentették. Egyelőre össze kell kapnia magát, a többi meg majd kiderül.

  – Skyler! Skyler, hallasz? – Megriadt, valaki szólongatni kezdte.

  Hiába tekintett körbe, senki sem volt rajta kívül a szobában. Majd ismét hallotta.

  – Skyler, a karperecből szólok hozzád!
  – Mi a...? – Valóban a palladisi karperece beszélt. – Ki az?
  – Hát nem ismered meg a hangom? Louise vagyok!
  – Louise? Komolyan?
  – Igen. Örülök, hogy túlélted!
  – Na ne... Hagyj békén, hallod! Hogy kell levenni ezt a szart...? – Méregette az eszközt.
  – Várj! Segíteni akarok neked!
  – Igen? Mint amikor átvertél azzal a hülye mesével? Rájöttem ám, mit terveztetek azzal a kis majommal!
  – Nem érted... Hadd magyarázzam meg!
  – Jó, magyarázd... – sóhajtott beletörődően.
 – Segítettem K.D.-nek a terve kivitelezésén, hisz ő hozott létre, így az alapprogramom szerint követnem kellett az utasításait. Azonban mikor magára hagyott téged, rámásoltam magam a karperecedre és segélykérő jelzést küldtem ki, ami célba is ért.
  – Az te voltál?
  – Igen?
  – Hú... Hát, akkor köszi.
  – Szívesen tettem. Most viszont egy újabb lehetséges veszélyre kell figyelmeztetnem téged !
  – Mi az?
  – A hajó, amelynek a fedélzetén tartózkodsz, eltűntnek van nyilvánítva, már három éve. Továbbá nem tudtam bemérni egy másik személyi karperecet vagy chipet sem.
  – Pedig az mindenhol kötelező kéne, hogy legyen...
  – Így van. Attól tartok valamiféle illegalitásba lévő csoport kezére kerültél.
  – Kalózok. Kurva jó...

  Logisztikai dolgozóként hallott már pletykákat teherszállítógépeket megtámadó bandákról, persze ezt hivatalosan tagadták. Nem kifejezetten foglalkoztatta korábban a dolog, mindig is abszurdnak tűnt, hogy valaki vagy valakik odakint bandáznának a marsi pusztában. Egyrészt azt gyanította, hogy rég elkapták volna őket, meg amúgy is képtelenség egy állandó kolónián kívül túlélni. Meg ki és miért választana ilyen életet?

  Viszont azok után, amiket látott, már semmi sem tűnt lehetetlennek: börtönből szökött rabok dúlták fel az otthonát, foglyul ejtve őt és megölve ezreket. Aztán egy eltitkolt és magára hagyott katonai kutatólétesítményben sínylődött, ahol a személyzet egymást kezdte el enni egy eszement AI utasítására. Végül pedig egy szintén szökött bűnözővel jutott ki onnan, aki ki tudja milyen módszerekkel próbál meg visszajutni a Földre... Ezek után a kalózok tűntek már nem is olyan hihetetlennek.

  – Apropó. Te tudod, hogy az a kis szarcsimbók K. D. hol van?
  – Igen. Azonban le kell szögeznem, hogy ellene felhasznélható információkat nem adhatok ki, az alapprogramom végett!
  – Csak azt akarom tudni, hogy hol van. Aggódom érte...
  – Tájékoztatlak, hogy értem a szarkazmust. Viszont a helyzetét elárulhatom, mert úgy ítélem meg, nem áll módodban bántani.
  – Tehát...?
  – Jelenleg nagyjából fél úton van a New Midlands állomás féle.
  – Mit akar ott pontosan csinálni?
  – Egy kapcsolattartóval találkozik, aki segít neki a Földre jutni.
  – Valaki képes felcsempészni egy hajóra?
  – A terv részleteiről nem tudok, az ez irányú kommunikációt egy titkosított csatornán folytatta.
  – Tehát még benned sem bízott meg. Érdekes.
  – A jelek szerint.
  – Na és én vajon bízhatok benned?
  – Minden okod meg van rá, hogy bizalmatlan légy velem szemben. Viszont tudnod kell, hogy az alapprogramom azt is tiltja, hogy ártsak egy emberi lénynek, sőt, szükség esetén kötelességem segíteni.
  – Egyelek meg... Mégis képes lettél volna feláldozni K.D. szökési tervéért.
  – Nem egészen... Komplex tervet készítettem és a megmentésed érdekében elhallgattam egy információt K. D. elől.
  – Mégpedig?
  – Mikor a kapu kinyílt, beindítottam a szkafandered fúvókáit, hogy irányítsam az esést. Azon a biztonságos helyen landoltál, ahová azt terveztem. Ahogy azt is tudtam, hogyha K.D. élve talál, nem fog bántani, így esélyed lesz túlélni.
  – Hm, ravasz. Találtál egy kiskaput. És megmentettél... Akkor először, aztán másodjára is.
  – Igen, bár egyik alkalommal sem egészen úgy alakult, hogy terveztem. Először kishíján a körülményekbe haltál bele, aztán egy potenciális veszélyes helyre kerültél.
  – Üsse kő... Az élet már csak ilyen. Az enyém különösen szar... Na és a Vulcanus? Tényleg ott haltak meg mind?
  – Tudtommal, igen, viszont arra nem volt ráhatásom.
  – Hihetetlen, hogy még neked is milyen nehéz döntéseket kellett meghoznod...
  – Sosem állítottam, hogy az emberi lét könnyű lenne.

  Rövid csend. Skylerben elkezdtek kavarogni az érzések: ismét helyben vagyunk, kilátástalanság, nem tudja mire számíthat, de leginkább a legrosszabbra kéne készülnie. Lehet, hogy most épp nem akarják megenni, de gyaníthatóan ezek az emberek nem csupa szívjóságból mentették meg, mindennek ára lesz.

  A gondolatmenetet egy hirtelen felismerés szakította meg: mikor kimászott a stabilizálóból és végig nézett magán, a sztrecs sötétkék ruha láttán eszébe jutott valami.

  – Louise! Nem tudod hol van az adathordozóm?
  – De, pontosan tudom. K. D. magához vette mielőtt magadhoz tértél a rejtekhelyén.
  – És tudja mi van rajta?
  – Ezt nem tudom megerősíteni. Viszont teljesen biztos, hogy nála van.
  – Az a kis rohadék!