Ez vagy valami félreértés lesz vagy átverés, de a folyosón való üldögélésnél több értelme látszott. Ha mindez igaz, hogy tud Monroe-val beszélni, talán a remény is él, hogy valahogy elszabadulhat onnan. Valahogy...

Mintha mi sem történt volna, úgy éltek tovább az aranykalitkában. Skyler nem tudott már haragudni Creed-re, a csend elfedett minden érzelmet, amit az "együttlétük" kavart. Semmi sem maradt, csak a csend. Megszólalni azóta sem mert, bár már a késztetése is elmúlt rá. Csak kerülgették egymást... Felkeltek, ettek, ittak, várták a nap végét.

Bántó ürességérzés járta át Skylert. Célba értek ugyan, hihetetlen módon túlélték, biztonságban vannak, ugyanakkor valami mégsem hagyta nyugodni. Lehet, csak megviseltség miatt vélte így, de a női ösztönök sosem hazudnak; úgy érezte, a fény alagút végén, amit fejvesztve kergettek hamis, és semmi okuk nincs a megnyugvásra.

Leszálltak, elhagyták a hajót. A látvány nem volt épp bizalomgerjesztő; a bázis úgy festett, mint egy háborús helyszín. Az égvilágon mindenféle kacat szegélyezte a bejáratig vezető utat. Kibelezett járművek, robotalkatrészek, halomba rendezett hulladék és fagyott szennyvízdarabok.

Semmi mást nem lehetett hallani, csak a gép hajtóműveinek duruzsolását és a többiek lélegzését a rádióban. Igazság szerint rendkívül idegesítő volt másik négy ember szuszogását hallgatni, de Skyler nem merte kikapcsolni a rádiót. Félt, hogyha megteszi, végleg elveszti a realitásérzékét és akkor bekattan, elborul az agya.

Megtörtént, elszabadult a pokol. A Palladisnak végérvényesen befellegzett, ezzel már mindenki tisztában volt. A kolónia lakói, akik az ismert világ legkényelmesebb városát tudhatták magukénak, most egycsapásra számkivetett nomádokká váltak. Mert nincs más út, mint kifelé. Ki az élettelen, fagyott pusztába.